Magyar vagyok, az én nyelvem testvértelen –
szavam a Kárpátokról visszaverődik.
De mégis duruzsol benne az értelem,
s tisztán emlékezik el akárhány ősig.

E nyelv minden gyökét a négy elem adta,
ahogy elődeim buzgón belenőttek:
föld, víz, tűz, levegő álmukat befogadta,
s rebegő szájukon sorra neveződtek.

Nincs valóbb kötődés tér, idő, s az anyag
tapasztalatával emberi elmében:
magyarul nevezni sarat és aranyat,
s igét teremteni pontosat, szerényen.

Duna-Tisza táján kérgesült a szent törzs,
gyökérzete átszőtt pusztát, erdőt, hegyet.
Ahogy szóképet fest – egyszerű, de fennkölt,
s bölcs gondolatnak terít mondat-szőnyeget.

S míg a jámbor nép mondát, balladát regélt,
Istennel riasztott háborút, orv halált,
édes-bús dalokban égi csodát remélt,
maga körül lassan ölelő hont talált.

Szállt a rege szájról szájra, nőtt a lomb,
ezer ágat hajtott büszkén az ősi tölgy.
Arany búzatenger lepett el zöld vadont,
s ima szelídített káoszból szőtt időt.

Aztán keletről jött hömpölygő áradat –
egy idegen, mégis lélekben ismerős
nép, szelíd szándékkal, s a lassú, álmatag
földműves lakó velük lett itt erős.

S megszületett a rút, háborgó gyűlölet –
ezer éven átal nem kelt fel úgy a nap,
hogy ne lehelt volna kénszagú bűzöket
akármi hatalmon kifeslett úrharag.

- Mind kiirtassanak! – seregek tódultak –
nyelvükön át izzó vasszöget üssetek,
olvadt ólom marja üressé torkukat:
váljanak szótlanná, legyenek süketek!

Ha némaságban is, idegen szó alatt,
tapasztott szájakon akkor is dal fakadt,
fába rótt jelben bújt rege és gondolat:
dacból is élt a tölgy, s végig magyar maradt.

Kevély hatalmasok és ti hazug nyelvelők:
hiába tépitek honunk, szavunk, dalunk!
Mi itt éltünk korokkal mindetek előtt,
szánkhoz nőtt fohásszal – hogyha kell, úgy halunk!

2017.11.15.  Csorba Tibor