Leszűrtek.
Akár egy sajtár
meleg tejet hajnaltájt,
amikor már adakoznak
az istállóban a tarka tehenek
és közben harsog a jászolból

Vörösiszap:
neoKolon-tár!
De – dobzse – vecser.

ÉrZik-a népek:
fáZik-a Föld.
ŐrZik-a képet:
vérZik-a zöld.

Viharok tépték, árvizek mosták.
Néha felhasadt, máskor elázott
a házasságunk. Kezeink fogták,
ha szökött volna, s szívünk, ha fázott,

Verseket olvasok – rajzolta a költő:
varázs versváros ez, rögtön szembeötlő.
Házait szóról-szóra rakta halomba
szabályok mentén. Hol gyorsan, hol lomha
irammal – tégláról téglára épített –
a házaknak lelkük van: fényes, szép, kitett.

Már rég bezárt a fűszeres,
sorsa a péket lapátra tette.
Bevarrta szemét, s már nem tűt keres
a szabó – a kelmét is feledte.
A helység kalapácsa nem lel üllőt,
a kurta kocsma cifrán lezüllött.

Amikor hanyatt esnek a hegyek,
a folyók is visszafelé folynak,
mikor a hóhér gyakorol kegyet,
s csak egy hajszálon múlik a holnap –

Egy árny suhant át az elmén, egy madár:
sötét gyásztollakkal – holló, hosszú szárnnyal.
Ó nem, csak képzelődsz, hisz most ragyog a nyár -
csupán belső kép: az agy játszik az árnnyal.

      Eltűnő, s megújuló vándorai az égnek –
csipkés szélű habtesttel vajon merre hajóztok
tükörképén tengereknek? Csillagnyájak égnek
fölöttetek, holdsarló vérez, s űznek napfoltok.

Kérdezd meg a csillagokat: honnan
buzog mélyükből fürtös fényük?
Mivé válnak, ha kétfelé robban
forró testük – fröccsen és végük?
       Feketelyukban fognak nem létezni,
       s fodros csillagfényükre emlékezni.

Nőtt a sólyom,
én egy testes pasas vagyok.
Pedig annyit eszek, mint egy veréb,
közel sem annyit, mint a véreb.
Nyúlháj, bakháj, varjúháj.

Ó, hogy feketéllik a tükrös égbolt:
Afrika ontja a népfolyamot –
mint valami sáskahad. Elég volt,
mondja az elme (ezek szólamok).

Kérdések Lacihoz:

Kapo László > pakolászol?
                   > a pók szálló?

Ő tanított engem két kezem imára
összetenni – ó, hogy hiányzik: ím árva
lettem. Ki rabolt el tőlem? Üzenj, ha tudsz,
csak egy kis madárral. Nem baj az, ha hazudsz

Valamit mindig betiltanak.
Legyen az só, cukor, vagy épp akác.
Parlagfű védi földjét? A bagázs
felhorkan, fenyeget – és irtanak
a gazdák, hol busongva sírt a mag
még tegnap – könnyezett, úgy bírta csak.

Valamit mindig betiltanak.

"interOrbán"

Alcsútdoboz - Budapest közötti kormányfő

Freud óta tudjuk: a kéj a küldetésünk.
A művészet csupán kéjelgés hiánya,
ezernyi tettünk csak ócska pótcselekvés –
ez állítás száz év kételyét kiállta.