Egy árny suhant át az elmén, egy madár:
sötét gyásztollakkal – holló, hosszú szárnnyal.
Ó nem, csak képzelődsz, hisz most ragyog a nyár -
csupán belső kép: az agy játszik az árnnyal.

Káprázat volt – hess! Bár homlokod mögött
megrezzen a derű és valami mászkos,
olajos sejtmezőn mérges párák fölött
köröz a hangulat – tűnik a világos…

Tegnap még izgatott egy formás női láb
a mozgólépcsőn fel – exponált két szemed.
A virágárus, ha meglát: mindig önti rád
hullott szirmú illatát – ez járt még neked.

Most csak ülsz és merengsz – szürke lett az emlék.
Fény csorog a falról, őszül a pókháló.
Sandán bekopog az ablakon a nemlét,
megrepedt kulcslyukon oson a tornádó.

Tükörbe nézel mélyen – a semmibe látsz –
ha keresed magad éjjel, ott találod.
„Ó, pokloknak bizarr messiása: ne játssz
velem - szabadítsd rám megváltó halálod!”

Őrjöng megszállt agyadban a múlás vágya –
késsel álmodsz, font kötelet dobsz a fára,
kémiás tablettákkal fekszel az ágyba,
s ördögöt festesz zilált lelked falára.

A nappalok is éjjelek, s az éjszakák
parázzsal fénylenek: ravatalos gyertyák.
Úgy vágyod a megváltó halál sóhaját,
mikor mondja: ez szemfedőd – gyere vedd át!

   Békéscsaba, 2015.08.04. Cs.T.