Ő tanított engem két kezem imára
összetenni – ó, hogy hiányzik: ím árva
lettem. Ki rabolt el tőlem? Üzenj, ha tudsz,
csak egy kis madárral. Nem baj az, ha hazudsz
egy szép mesét, sírod súlya alól leheld
fiadnak: gondolsz rám. Ó mennyi év letelt,

hogy mély hantod alól egyre vádolsz engem,
pedig arcod, szemed, s kezed hogy szerettem!
Vádolsz szívemben – én nem jól vigyáztam
és Te elpihentél. Azóta is gyászban
ég a lelkem, s várom, hogy a síri
világból átüzenj: „kisfiam, ha hinni

tudsz a másvilágban, várok rád végtelen
időkig - megjelensz, és itt maradsz velem.”
Ó, Anyám, megyek én, csak van egy kis dolgom.
Tudod, milyen vagyok: akkor is megoldom,
ha nem bírom magam – társak segítenek,
s majd Te gombold be hófehér ingemet.

     Békéscsaba, 2015.07.24.

                                  Csorba Tibor