Már rég bezárt a fűszeres,
sorsa a péket lapátra tette.
Bevarrta szemét, s már nem tűt keres
a szabó – a kelmét is feledte.
A helység kalapácsa nem lel üllőt,
a kurta kocsma cifrán lezüllött.

Magtalan zöld dinnyéről álmodik
a gyermek. Műtollas paplan alatt
nő, hogy kifoszthassa társait,
s körötte bádog és gipsz falak.
Kőműves Kelemen magát falazta
várba, s vele kövült malasztja.

Két bors ökröcske bográcsba bukott,
a búzakenyér levegővel hált.
Lila tehénnek a fejés unott,
tejből a porból kevert lé bevált.
Csörsz árka mohával, dudvával telt –
kiönt és gátőrt álmából kelt.

A lovak mind vágóhídra mentek,
a hentes a kezét darabolja.
Pajzánkodnak templomi szentek,
s a jótevő önmagát rabolja.
A bankok gyűrt bankót zabálnak,
s szép Annák vetnek véget a bálnak.

Helyet cserélnek kezek, s a lábak –
tetten érik egymást hazug szavak.
Égett lángok parazsat találnak,
s tettvágyat álmodik az akarat.
A hét krajcár áthullik a szitán –
kérészvirág zsong a szőke Tiszán.

Hány felé hulljon a bomlott elme –
ártó szavaktól a sérült lélek?
Akasztófa az Isten kegyelme.
Kellj fel és járj – s a csontváz feléled.
Lesz-e még rend és azt ki viszi át:
Nagy László hátán József Attilát?

Békéscsaba 2015.08.05. Cs.T.