Verseket olvasok – rajzolta a költő:
varázs versváros ez, rögtön szembeötlő.
Házait szóról-szóra rakta halomba
szabályok mentén. Hol gyorsan, hol lomha
irammal – tégláról téglára épített –
a házaknak lelkük van: fényes, szép, kitett.

Kezdetben szertelen, csak úgy dobált gőgös
fennhéjázón – nem sejtette, hogy a gőzös
kapkodás csupán a kezdők átkos átka.
Menni kell, mint felkent mester: házról-házra.
Hodályból, pajtából, cserepes tanyáról
lámpással a fényre, tudatlan homályból.

A versutcák girbe-gurbán, mint a kígyó,
kúsznak. Öblös tér, szűk sikátor – csak így jó:
ritmust adnak a sornak, s a végén rímet.
Házak, utcák, terek zenében keringnek.
Mint a megfagyott muzsikus az építő-
költő: hő szerelmet, hűs halált szépítő.

Boltövek, lizénák és rózsaablakok;
nyílások, nagy kapuk: nyitottak, vagy vakok.
Erkélyek, loggiák, menhirek, apszisok –
a téglában, a kőben van a nagy titok.
A kő kövön marad, a tanya dombon áll –
a mester földbe ás, s az égre komponál.

Épül a verstemplom – csúcsa szívekig ér,
harangja messze zúg és szebb jövőt ígér.
Kőcsipkék fürtjei folynak a szavakban,
versszövet lüktet és jambus a sorokban.
A lélek, mi bujkál gránit és szó között:
a mérnökbe költő és viszont – költözött.

Békéscsaba, 2015. 08. 07. Cs.T.