Gondolj rám, mikor legjobban szeretkeznél.
Mikor zongorán játszana kezed.
Mikor a kívánalom beteljesedne,

akkor kiáltsál nagyot utánam. Talán
föld alatt s felett zúgna a hangod,
ott is meghallom s jövök, hogy megáldjalak

Nézem őket;
szépek...

ahogy egymás mellett,
kéz a kézben üldögélnek,
a rozoga fapadon.

szemük a múltba réved,
nem szólnak, nem beszélnek,
ülnek csendesen.

Vidámságról kéne írni,
nemcsak mindig sírni-sírni,
de szegény cica is miákol,
halat evett, hát szipákol,
a torkán akadt szálkától.

Sötét felhők tornyosulnak,
Vihar előtti csend támad,
Az ég leszakadni készül,
Nem ad semmi menedékül.

Vad forgó szél töri a fákat,
Nincs kegyelem, riad az állat,
A természet lesújt a tájra,
Várhatunk nagy bosszújára.

Kérdezem a Napot a fogyó Holdat,
mondjatok híreket, milyen lesz a holnap?
Erdőben járva kérdezem a Teremtőt,
mondjál nekem valamit, mondjál jövendőt!

Szonett: 132.

Bátor nem vagyok, haláltól nem félek,
de nem mindegy, mily rögös hozzá az út,
kiknek nagy kegy, másoknak szenvedés jut,
mielőtt elmegy, ráköszönt a végzet.

Ablaküveg táblán eső pereg,
hát Európa most végigremeg,
aláírtuk millión az íveket,
így ébreszthetünk szép reményeket.
kik alszanak még, ébredjetek,
repednek százéves díszletek,
egyesülhet most ősi földünk,
székely kiálltja, hazajöttünk,

Évek óta őrzi a bús magányt,
a lakat és a lógó lánc,
a régi ház rozsdás kapuját,
omladozó vályogfalát,
a múlt emlékeit, ősök lépteit,
az itt éltek utolsó sóhajait.
Törött ablakok, pókhálós falak,
beszakadt tető, ez mi megmaradt.
Ki itt lakott, boldog volt elégedett?

Elmúlt az ősz, tél követte,
Elrepültél messze, melegebbre.
Isten neked két hazát adott,
De a mi hazánkban vagy boldog!
Kéményeinken vár vissza fészked,
Mint a magyar, aki jobb életért ment,
Mégis,mikor a tavasz eljön,
Lelkedben megszólal egy ősi ösztön,

Kisöreget láttam sétálni a minap,
háta meghajlott, fején régi kalap.
Arca naptól cserzett ráncos,
lába bizony már nem táncos.

Lassan lépked, meg-megállva,
nincs már többé sürgős dolga.

Kezében botja, szépen faragva,
reszketésének biztonságot adva.
Kettőt hármat lép, megáll, körbenéz,
bár derekának fordulni oly nehéz.

Keserves idők köszöntenek a világra!
Egyik holló a másik szemét vájja
Uralkodik már a pénz ember millióin
Fegyver pusztít, s jön a halál ,s akin!

Egy videó emlékére

Van egy kosaram,
soha nem üres,
mindig belerakom,
mi nekem lényeges.

Bánatot, sértést, bút,
emlékeket, szomorút,
csalódást és vádakat,
becsmérlést és átkokat.

Ha úgy érzem, tele van,
több nem fér már bele,
karomra akasztom
s elsétálok vele.

Mi lelkemből fakad, papírra vetem,
kötöttséget útmutatást nem szeretem,
amit én szeretek és nekem tetszik,
arról hogy beszélhet le, valaki másik.

Ám az sem baj ha néha fúj a szél,
parti kövekkel legalább így beszél,
hallgatom, de bosszantanak oktalan szavak,
olyanok mint sokszor, értéktelen salak.

Udvaromnak ékessége,
Szárnyasaim népessége.
Fehér kakas tyúkjaival,
Gőgös gúnár libáival.

Nagy az udvar jól elférnek,
Fűszálakat legelésznek.
Szerteszéjjel szórok magot,
Mindegyik csőr gyorsan kapkod.

Pedig bőven jut ám nekik,
Üres begyük jól megtelik.
Gémeskút vize vályúban,
Eloltják vele szomjukat.

A hold halvány fényénél egy ember gyalogolt az úton. Hazafelé tartott, már csak két kilométer és meglátja a családját. Tíz éve, hogy katonaként a hazáját szolgálta, ezalatt az idő alatt csak kétszer volt otthon.

Hopp te zsiga!

Meghívtunk és arra kértünk,
Családoddal légy vendégünk.
Kötelékünk a génjeink,
A sok közös emlékeink.

Eleve már úgy születtél,
Drága húgom fia lettél.
Szokásoknak ős talaján,
Lehettem a keresztanyád.

Kerek arcod oly mosolygós,
Kedvességed sem változott.
Nyugodt bátor a jellemed,
Hű baráti szereteted.