/ Beépíteni: MOZI, TENOR, DAL, ZORÁN,
MŰ,TÁR, ALÁ, HIÚ,TÁLAL /

Szabadtéri MOZI nyáron,
Szórakoztat zenés filmmel,
TENOR hangja messze szálló,
Szíve, lelke tele hittel.

Betét DAL mely ZORÁN álma,
MŰ zengése zengő - bongó,
Mit gitárral elénk TÁR ma,
Varázs ALÁ jut a dob szó.

Amikor egy arc átváltozó,
könnycseppre fűzi az érzelmet,
sírva, nevetve titkot hordoz,
melyet eltakar csukott szemmel.

Eső nélkül nincsen szivárvány,
elcsendesül a szív fájdalma,
érkezik egy új kedély váltás,
reményben cikáz gondolata.

Lábad remeg, izzad tenyered,
mennél tovább, de szíved megdermed,
görcsösen állsz, várod a jelet,
a rémület talán tovább ereszt.

Magadban hallod a hangot,
mely visszatart és biztat egyszerre,
tudod, ez az utolsó sanszod,
hogy bátorságot gyűjts örökre.

Gyász nyomasztja a lelkünket.
Sorsunk minket miért büntet?
Nagyjaink közt arat halál,
porba sújtja akit talál.

Hétről hétre sokkol gyászhír...
éltest, ifjat mélybe zár sír!
Csillaggá vált példaképek,
s maradnak csak az emlékek.

        Mint puha vattacsomó ölel át a csendem. Nem hatol át rajta semmi sem. Nem így van, mondanád, hisz a fizikai test lélegzik, teszi, amit kell, a hétköznapok rutinja visz tovább. Létezem.

Oly furcsa vagy mostanában,
feszít a gond vagy a bánat?
Tekinteted borús, hűvös,
úgy viselkedsz, mint ki nyűgös.

Hullámot vet a kedélyed,
szomorú vagy meg szeszélyes.
Felhőszemed tele könnyel,
gyorsan megered a könnyed,

hullik végeláthatatlan,
duzzad földben meg patakban.
Majd hirtelen képed ragyog,
élvezed a fénylő Napot,

Porszem vagyok a sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat pirkadatban,
könnyű sóhaj a reggelben.

Észrevétlen vagyok kicsi,
néma, és jelentéktelen,
de álmokkal teli,
túl pár évtizeden.

Már hangom halkul,
kérni csak némán merek,
a mozdulat lassul,
tétován, bicegve megyek.

Mindig elfog az áhítat,
Ahogy a vízre lenézek,
Mögöttem lemart löszfalak,
Túlnan bazalt orgonasípok
Ők mind komor kőzenészek.

Szeszélyes és visszhangzó csend,
Milliárd hullám felcsillan,
Mind vágyón part után eseng,
mert övék a kristályhomok,
Az idők gyökere itt van.

De kopár most itt minden,
tejfölköd üli meg a tájat,
ácsorognak a lekopasztott fák,
egykedvűen, unottan bámulják,
ahogy kis patak csacsogva csörgedez
az olvadó jéghártyák alatt.

Tengernyi a margaréta,
a Zagyva ármentén,
hol árvíz özönlik néha,
a sziknek mezején.

Túloldalon templom tornya,
emlékeztet arra.
ruhájára menyasszonynak,
margarétát varrtak.

Menyasszonyi koszorúba,
belőle is fontak.
és oltár elé vonulva,
eléjük is szórtak.

/Tűzvész:1993.-ban/

Csillagos éjszaka
reszket a fagyban,
telihold didereg
megdermedt arccal.

Fergeteg havának
kéznyoma rajtunk,
jeges szél süvítő
dallamát halljuk.

Házikók ablakán
jégvirág nyílik,
ereszen mereven
jégcsap-sor hízik.

Mosolygó hóember
nézi a holdat,
reméli, fagyot ád
az ég is holnap.

Önportré

Hiszem ha elmegyek,
vár rám egy hely,
ahol jó lenni,
senki rám nem lel.
Otthonom lesz
az erdő, a mező,
a nagy vizek,
mind enyém lesz,
ha elmegyek.

Utad során kísérnek álmok, 
de lesznek fontos állomások,
kereszteltek téged Laurának,
jelentése mint babérfának.

Legyen utad minél hosszabb,
ne legyen kikötője gondnak,
világ ma kínálja sok kincsét,
hogy milyen gazdag nem is hinnéd.

Ábrándozó két szép szemed,
nem különben a szépséged,
érintésére úgy vágyom,
mint termésre a meggyfákon.

Ajkaid míves vonzata,
tested formás domborzata,
karom ölelésre tárom,
karjaid közt lenne álmom.

Meggyfának dús virágzata,
emléked minden tavaszra,
nekem ott leszel gondolat,
mindig látlak a fa alatt.

Forró napok, tombol a nyár!
Pipacsvért ont a láthatár.
Nap sugarát bőven szórja,
szemét le nem veszi róla

a hűséges napraforgó,
több ily kedves nincs hasonló.
Tányérjába gyűjti fényét,
s maggá lesz az égi érték.

Aranyhajú, dús kalászok
ringva lejtnek` hullámtáncot,
szelíd szellő érintésre,
lágyan dúdolt énekére.