Ha Veled vagyok, a világom gondja,
Mint erőtlen, elszürkült ólomkabát,
Lecsúszik rólam s lehull a porba,
S Te huncutul nevetve kacsintasz rám;

Előtted állok, ártatlan újra,
Mint egykor rég, megannyi bűnöm előtt,
Könnyedén lebegek – mosolygó Buddha -,
Távolról szemlélve teret s időt.

Semmibe merül a létezés súlya,
Szemedben ragyogó, végtelen nyár,
Karodba veszel, s a Mindenség kulcsa
Örökkön-örökké magába zár.