2011 október 6. emlékére

Az utca felett behajló lámpatestet
rozsdásodó vasoszlop inogva tartja.
Világítaná a szobrokat de egy fa
oda nőtt. S az árnyéka halk szavú csendet

követel. A volt  hatalom ki bűntettet.
Vértanukat ölt ott Aradon. Folytatja
ma is másképp más hatalom. Az Olt hangja
egy nagy  tiltakozás, a bitófák felett.

Graham Greene: Monsignor Quijote ihletésére
Mezei István

Hol itt, hol ott láng gyúl az égre
Füstfelhő magasan száll
Mi, e meggyötört világ vétke?
Az ártatlan tűr, a vandál kiabál

Jöttetek tűzön, vízen át
Hogy felfordítsátok a népek nyugalmát
Nem ismertek se hitet, se hazát
Veszedelem jelzi utatok sorát

Sírkertekben imát mormol, az oda látogató,
mohával fedett kőkeresztnél, könnyezik nagyapó,
rég vesztett párja után, hetente idelátogat,
elmeséli alkalmakkor, nem kerget már álmokat.

Leszek én is nagy költők utóda,
egy furcsa korszak kiváló írója,
igazatok van nem szerénykedek,
csata sorban én is elöl lehetek.

Hazánk zászlaját büszkén első sorba,
vigyük együtt, a gyalázókat tiporva,
hol sunyin virít, vagy gyűlölet nyíltan,
kajánul röhög, míg Hazámért sírtam.

Nyugtat a csend a patakparton
a világ zaját nem hallgatom
nyírfáim hulló levelének
zizegése ünnepi ének
fáradt dobhártya menedéke
a hangok nem törnek kerékbe
töröm a diót és a fejem,
vaddisznó konda kertemben
a remete élet nem sivár
ha az ember csak vadakat vár
vakondtúrás nekem a metró
elandalít a rozsdás retro 

Mára csak szép emléke maradt,
kezed melegének vállamon,
fülemben hallom kedves szavad,
nehezen csitult a fájdalom.

Elmegyek látogatni sírod,
borítom virággal, gyertyával,
már nincsenek könnyek, nem sírok,
csak üdvözöllek egy imával.

Őszi verőfény
színe ha villan,
hajnali harmat
messzire illan.

Pincesor ébred,
kulcsok a zárban,
tárul az ajtó,
lépj ide bátran!

Roskad a tőke,
fürtjei rejtve,
pezsdül az élet,
víg ma a kedve.

Szorgos a munka,
puttony a háton,
kell ide férfi,
jöjj ide, párom!

A természet látványa csodálatos,
Színpompája nyugtató, varázslatos.
Ahogy a kéksége omlik a vízre,
Öleli a partnak selymes zöld színe.

A parti fűzfa vízbe hajló lombja,
Tűző napfényben partot árnyékolja.
A sok kis levél sötétlő árnyéka,
Levélfüzérek röntgenkép játéka.

A feledés ki hullott
feketén az éjszakába,
csöndes egy ország ez
a vörös áfonya bokrában.

/1956.emlékére/

A Pesti Srácról még nem írtam én,
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén,
Ki repített benzines palackot nagy erővel,
Tankok repültek tűzet okádó csővel,
Egy Pesti Srácot ismertem én,
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén,
Alig volt tizenkét esztendős,
Reggel még élt, este már hős.

Egek csatornái kéretlenül ontják,
azt a vizet, melyet nem imába mondták,
kopp-kopp madárcsőr elemózsiát keres,
hűséges társa később, melléje repes.

Őszi avar között lelhető eleség,
fent varjak keringőznek koromfeketék,
igaz a színek vidítóan csodásak,
ám úton vannak a megrozsdásodásnak.

Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.

Van ki olvas, más álmodja az utat,
gyermek fel kiállt, lát mezei nyulat,
a táj oly változó, mindig mást mutat,
falvakat házakat, hol kutya ugat.