Szívedben szívem,
így érzed dobbanását,

Verset írok hozzád!
Verset, érzelmek vad sorát
Kegyetlen szíved, hangos a szád!
Vers kegyelemért kiabál!

De dühöd még nem tomboltad ki
Olyan, mint e ordító világ!
Tör, zúz az értelem falán!
Ököllel vívod sorsod igazát!

sok mindent átéltünk
az elmúlt pár évben
sokszor veszekedtünk
vélt őszinteségben

a hónapok múltak
a problémák gyűltek
gondok halmozódtak
jöttek, majd megszűntek

többször úgy döntöttünk
te jobbra, én balra
de végül ráléptünk
a békés, jó útra

most csend van, hideg, téli csend
a lelkem fagyott jégvirág
nagyon szerettem, de elment
hívta őt az árnyékvilág

már messze jár, fenn a fényben
csillagként vigyázza álmom
hálás vagyok, vele éltem
de már nem mondja: kislányom...

2021. február 12.

Rímjeim dallamával, tán szívedig eljutok,
vagy lantom húrjait szaggatva messze futok,
válaszra várok, te drága NŐ, halljam szavad,
mit kívánsz, a sima vasat, vagy legyen aranyad.

Nagy a sürgés-forgás egy szerepi háznál;
Szívdobbanás, sóhaj egy ottani lánynál.
Kérőt vár a szentem, s hej, boldog az óra,
Mikor meglátja azt az utcaajtóba.

A tornácon ülve, apja pipára gyújt.
Anyja, jó asszonyként, a konyhába vonult.
A lány a szobából lesi ablakon át,
Mint köti a kérő kapu elé lovát.

Talán a holnap reménye az, mi éget?
S feltűnnek előtted elgyötrő lidércek:
Hogyha eljön mégis újra,
Nem fordul-e szomorúra
Reggeled s holnapod? Jaj, hát mért is kérded?

Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.

Van, ki olvas, más álmodja az utat,
gyermek felkiált, lát mezei nyulat,
a táj oly változó, mindig mást mutat,
falvakat, házakat, hol kutya ugat.

annyi minden történt most velem
az elmúlt, nehéz, gyászos évben
hisz feketébe öltött lelkem
mély, sötét verembe rejtettem

álmomat sós könnyem áztatta
és valahol máshol járt lelkem
de a szívem azzal áltatta
nem kell félnem, hisz itt vagy velem

Boldog-születésnapot! 

Hjaj, ti apró hóvirágok!
Téli ködben csöppnyi álmok.
Hófehéren,
Mint az éden,
Zöld levélben, sorban álltok.

Hó alatt, ha ér a reggel,
Nem búsultok gyönge kedvvel.
– Perc kijárja
S már a bája
Tündököl, hogy lássa ember. –

Ha felkúszol szívemhez,
mint borostyán a fára,
szenvedéllyel ölellek,
mint fatörzset indája.

Képzeld, hogy a levelek,
zöldes fátyla betakar,
így olvad eggyé testünk,
majd párnánk lesz az avar.

Kerültünk új dimenzióba,
csodás szerelmi álomba,
így tartottalak karomba,
mosdattalak hajnali harmatba.

Ó te gyönyörű, elhagyott városom
Szívem érted aggódik nagyon
Mi történt veletek?
Világnak fájdalmatok kürtölitek

Pedig ritkán látsz, ily rendezett várost!
Öreg Tisza békésen andalog ott
Partjainál égbenyúló tornyok
Istent és ember alkotást dicsérik, amott

Ám jeges csipke marad még.
ez februárnak büszkeség,
így levegőnek ködfátylán,
dereng a nap opál sárgán.

Majd nyugaton alábukik,
kelő Hold így találkozik,
feldíszítve csillagokkal,
sok éjféli vad titokkal.

Teliholdnak a korongján,
feltűnik a sok boszorkány,
seprűrúdján ott röpködnek,
mint a kutyák szűkölködnek.