Már megint... és már megint csörög
Hívatlanul a telefonom.
Már megint... az asztalon zörög.
Felvenni? Nem! Azt nem akarom.

Hajózz ki velem most a tenger vízére,
Hol békésen ringatózhat csónakunk,
Hajózz ki velem az öröm szigetére,
Legyen hát végre egy békés hónapunk.

Történt egyszer, tán nem is olyan régen,
Los Angeles eldugott szegletében
Egy kiskutya jött e csodás világra,
Szemeit ő még nem nyitotta tágra,
Nem is tudta még, kegyetlen az élet,

Mint két tűzbogár, lassan kígyózott végig
Testemen a hideg, amikor először rám nézett
És égetett, mikor mély tükre barna szemének
Két szememhez érkezett.

Csak ketten voltak. Gyermekük sajnos nem születhetett,
A szeretet volt a harmadik, ki velük élhetett.
Hetven hosszú, csodálatos év, mit együtt tölthettek,
És házasságot is már újból, másodszor köthettek.

Csillog a pára a hűs aszfalton
Rám ragyog fénye a fáradt napnak
Csendesen árad a víz a parton
Ellen nem áll már az áradatnak.

Kis terület a jelenben,
Az örök és nagy végtelenben...
Édes Hazám.

Szörnyű éjszaka volt aznap, kedden,
Alig múlt éjfél, s a síri csendben
Kutyaugatás verte fel a házat,
Mintha mondaná, gazdáim, vigyázat!

Egyszerű? Bonyolult? Érzelem!
Szeretem? Tán mégse szeretem?
Hiányzik, ha nincs mellettem?

Anya, miért sírsz? kérdezte a kisfiú,
Ki édesanyja könnyeit nem értette,
mikor forró patakokban záporozott
A könny selymes, szőke, göndör fürtjeire. 

Könnyeimmel küszködök
Még mindig, azóta is,
Testemben a vérkörök
Futnak, mint sok galaxis,
Nem tudok megnyugodni,