Elmondanám könnyekkel telve
mit jelent számomra a haza,
ha két karommal átölelve
lehetnék milliók vigasza.

Ha hangom messze hallatszana
túl a Vén Európa egén,
ha könnyzápor már nem hullana
és nem lenne gyászos a zeném.

Elmondanám, mindenki hallja,
ki messze földekre távozott,
ki magát még magyarnak vallja,
de annak is, ki elkárhozott.

Emlékezz csak, hogy mit éreztél,
míg a Duna partján sétáltál,
s mielőtt még hazaérkeztél,
egy-egy oszlopnál meg-megálltál.

Elmerengtél a habok között
vígan játszó halakat nézve,
s fenn a Várban, a Lánchíd mögött
kerested a múltat fürkészve.

A Mátyás templom falai közt
isteni vigaszra találtál,
s nem messze a Dunánál, szemközt,
az új törvényekre (nem) vártál... 

Fentről nézve kis ékszerdoboz
Budapest, az álmok városa,
ezernyi szentjánosbogár hoz
fényt és csillogást a városra.

És tudd, és fájd mindazt a hiányt,
mit egy elvétett magyar szó ad,
mikor elméd az égbe kiált:
idegenben kergetsz álmokat.

Emlékezz csak a Balatonra,
az északi part hegyeire,
a magyar tenger habjaira,
ha nincs már ír a sebeidre.

S a híres borvidékek, látod,
mindez már többé nem a tiéd;
az újdonságok, s régiségek...
már mondanál érte szentmisét.

A Tisza és vad holtágai,
mindez számodra már csak emlék,
a Körös, s Rába sodrásai
magukat lelkedbe égették.

Tudom, ez fáj neked, vagy mégse?
De ez még az én édes hazám,
a Kárpátok lágy ölelése
idézi, mit adott ősapám.

Elmondanám könnyekkel telve,
mit jelent számomra a haza,
ha két karommal átölelve
lehetnék milliók vigasza.

De megszólalni nem tudok már,
csak csendben figyelek és várok,
s veled üzenem sólyommadár,
még nyílnak nálunk vadvirágok.

2016. június 3.

T.M.