A könnyem is megfagy...

Emlékszel mikor búcsúztunk?
Fiatalon szét vált utunk
Tele reménnyel ment vonatunk tovább
Meghódítani jött felénk az ismeretlen világ

    Igaz, hogy rendőreink, akik egyébként a törvényesség és erkölcsünk őrei, cinikus mosollyal a szájukon a bíróságok előtt büntetlenül hamisan tanúskodnak, miután megesküdtek a bibliára, köztársaságra, és az édesanyjuk lelki üdvére, vagy ami épp aktuális, de ne mérgelődjetek, ne mérgezzétek magatok!

Szívemben sáncot ver a harangzúgás,
öröm oly kevés, több a temetés a gyász,
pedig kedves füleimnek mindig ez a zene,
messziről ha hallom, más és más az üzenete.

Ködfátylat terít az ősz a fákra
Sűrű ködharmat mindent befed
Mi csak várunk titkon a napsugárra
Talán lelkünket melengeted

De egyre hidegebb napok jönnek
Nem kegyelmeznek az embereknek
Hulló falevél mindent befed
Elnémult a madár sereg 

Szerelmüket a szürke égbolt látja,
Mint a csalfa ősz a nyárral cicázik,
Nászágyúk már a sárga, kopott pázsit,
Takarójuk a rőt avar kabátka.

A ég sóhajt, még szerelemre várva,
Az ősz, ki mindent letiporva csábít,
Megcsillantja a rafinált csodáit,
Odább áll, mikor ráun már a nyárra.

/ Elbeszélő költemény:1958./
Vörös József tanárom emlékére/

Mosonszentjános-i iskolánk ajándéka
Egy utolsó, közös kirándulás
Eger várát most mi ostromoltuk
Örült a látványnak a sok diák

Kövek, kövek...

Csorbatibi? Ne keressétek:
különc, link fickó,
suhanc fikció.
Porba ír, ni – ne szeressétek,
hisz amit gondol
invazív fondor!
Magának való,
faágat faló
apró, morc kártevő…
Apropó: bár kellő
az IQ benne,
talmi út lenne

Öreg utcaseprő ténfereg a téren –
talán itt fagy csonttá a közelgő télben -,
két keze ügyében seprő, lapát, vödör.
Az őszi szél karma síró fákat gyötör:
alázatba hajló lombok közé tépdes.
Nem vár választ tőlük, pedig egyre kérdez –

Őszire váltott a nyári ég.
A ködben búsuló őszikék
Már a te szemedtől várják,
Idézzék kettőnk ifjúságát.
Mintha már az élet sem kéne,
Se vers, se dal, se a lágy zene,
Még a szomorkás őszi szélben
Is szerelem illatát érzem.
Mert biztos, hogy van még haladék,
Hát a karjaidba omlanék.

Egyszer a kolbász és a kenyér összeszólalkozott. Mindegyik azt mondta magáról, hogy ő a fontosabb.

Pirosló levéllel üzen a ház
Elfutott gazdájának
Október van,s hűvös szelek járnak
Néha örülünk a bágyadt napsugárnak

Duna partján meghúzódva csendesen
Elvadult kert,megroppant ház üzen
Sárguló, s rőt falevéllel
Árva a ház, s a kert, levél takar mindent

     /Emlékezés 1956.okt.23…/
Emlékezünk megint, a fájdalmas októberekre
Emlékezünk az életüket adó szent hősökre
A hazájukért harcoló  emberekért
Imánk száll a szenvedő honért

Egy ország népe lázadt fel az elnyomásban ismét
Egy ország mondta ki egyszerre elég
S harc és tankok, romba dőlt városok
Elcsitult a nép, mely igazságért kiáltott

Csönd van. Siető léptek, átléptek kiálló
árnyékköveket. Évtizedeken
át az út porát, verte itt sok esőcsepp.

A házak tükre a nedves út visszfénye,
csobbanásokban. Sokan kerülték,
de belepaskolt egy láb, sáros lett minden.

S a sár rátapadt a megmosott kezekre,
kiknek nem sáros, bekoszolta más.
Piszkos törölközőktől mocskos lett sok arc.

Ötvenhat emléke belém égett,
tüntetés itt is, láttam a tömeget,
iskolába jártam, majd este lett,
sok ember lepte el a templom teret.