Önirónia
Mezei István

Mily keserédes öröm a káröröm,
nem ízesíti az önirónia,
karcoló, kevergő kakofónia,
 hibáim felett nevetve körözöm. 

Vakon néző tükröm átfoncsorozom,
fedett teléreket napfényre tárok,
 téves döntések, ó, édes botlások,
vén, kehes lovam benéz az ablakon.

 Baromfiól szegletében,
Két szárnyas ül békességben.
Mindketten oly magányosak, 
Ezért össze barátkoztak.
 
Kendermagos tyúkanyónak,
Csibéi már tojást tojnak.
Néma kacsa nagy termete,
Érzékeny a szeretetre.
 
Rátalált a tyúkanyóra,
Egy fészken ülnek szorongva.
Nem is kell, sokat beszélni,
Csak szeretetet érezni.

 
Fehér fény ragyog az ablakon át,
Az esőcseppek egyre csak mossák.
A földben alvó elvetett magvak,
Így őket tápláló vízhez jutnak.
 
Eltűnt az ősznek színes világa,
Csak egy dália van a vázámban.
Füles pohárból tea illat száll,
Beteg szívemnek nagy nyugalmat ád.
 
Fehér fények egyre erősebbek,

felperzsel, pusztít, kacagva gyilkol
a kegyetlen, vöröslő szörnyeteg
pattogva sivít, hevesen tombol
mindent beborít a tűzgörgeteg

jajkiáltás hallatszik mindenhol
ártatlan lelkek a tűzben égnek
s míg az erdő a lángnak behódol
nincs vége ennek az őrjöngésnek

Múlnak a percek, az órák,
ernyed a homlok alatti velő.
Hízik a testtől a porzsák -
semmibe tűnik az életerő.

Megfagy a lélek a télben,
jégbe ragadnak tág mozdulatok.
Biblia foszlik a fércen –
elenyészik, amit Isten adott.

           2020.01.10.

Ott bujkál napfénysugarán,
ágak között hullt lombalján,
feltűnik bárhol mosolya,
rügyet mutat a topolya.

Ez a fehér nyárfa erdő,
bent bujkál a szép szerető,
mosolya mint tavasz hozó,
vagyok én egy álmodozó.

Kérges szívbe melegséget,
sosem reménytelenséget,
biztató szép tekinteted,
várok rád ha még engeded.

Ó Attila, Bendegúz vére, hunok nagy királya
Reszketett Európa kardod,ha látta
Félt tőled nap Kelet és nap Nyugat
Reszkettek tőled mind a nagy birodalmak
Most kellene jönnöd,szólítanálak
Nagy szüksége van a nemzetnek
Fiai földön futóvá váltak!

 
Siklik a szán, porzik a hó,
Telve ajándékkal. Hahó !
Szarvas patái dobbannak,
Óvodánk felé haladnak.
 
Mikulás vígan felnevet,
Siess Rudi !  Vár sok gyerek !
A száncsengő már hallatszik,
Köszöntődal is felhangzik.
 
Itt a Mikulás! Halihó !
Zsákjában van minden mi jó.
Óvónéni hellyel kínálja,

 
Kicsi falu latyakos utcájában,
Nádtetős házak elhagyatva állnak.
Gazdájukat üresen elsiratják,
Kinek virágok borítják sírhantját.
 
Örökösök is elhagyták a házat,
Nyugatra mentek egy jobbik világba.
Ajtaja zárva, benn sötétség honol,
Csak kinn a járdán két kutya kóborol.
 
Utcán villanyfény az utat mutatja,

Aranyszínű napsütésben,
Fák lombjai ölelésben,
Színesen perdül a levél,
Lent a tücsök szépen zenél.

Gyermek fújja oly boldogan,
A szappan buborékokat.
Lebegnek a lombok mellett,
Legnagyobbik fátyollá lett.

Víztükrén átlátunk rajta,
Lombok színét visszaadja.
Csodás látvány e lebegés,
Gyorsan elmúló tünemény.

Fájnak a lépteim, biceg láb,
Évek múlnak egyre nehezebb,
Doktor úr ígéri operál,
November 13. legközelebb.
 
Várt napon várok a soromra,
Sors közbeszól, sok sürgős eset.
E helyzetbe belenyugodva,
Két nap múlva visszajöhetek.
 
Szerencsés napom lesz megérzem,
Felkerülök műtőasztalra.
Műtőszoba csapata értem,

Maskarába bújjunk vízkereszt után,
hogy ne ismerjen fel a saját kutyám,
kint a téren kezdjük, nagy tüzet rakunk,
egymás karjába belekapaszkodhatunk.

Vagy farsangi bálba, fényes táncterembe,
intarziaparkettás, freskókkal díszítve,
ruhakölteménnyel megadni a módját,
de csak ha megvan hozzá a gazdagság.

S beköszönt az Új Év
Ó Évet hátra hagyta
Induljunk hát a munkára
Ki-ki dolgát tegye szorgalmasan
Ki új évben a tollat jól forgassa
Legyen sok jó barátod
Mert velük sokkal könnyebb
Elérni a célodat,amit kitűzted
Segítenek neked, melletted állnak
Ha elesnél, nem fordítanak hátat

Hol vagytok ti bús BÉKE galambok?
Miért nem turbékoltok?
Talán elment kedvetek, s megfagytok?
Szóljatok már, hogy felfordult a világ!
Hogy gyökerestől kifordult a fa, letört az ág
Rét kipusztult, nem nyílik nyárban virág
Hogy ember, embernek farkasa
Nem volt emberiség, ily önpusztító soha!

Olyan csodásak a pillanatok,
Ha kezet ráznak a híres napok.
Szilveszter és január elseje,
Egyik megy a másik jön sietve.
 
Mit hoz majd az élet varázslója?
Szakad fel ajkunkról félő sóhaj.
Előttünk áll kezében a könyvvel,
Melyre égi fény vakítón lövell.
 
Távolba néz, az egész világra,
Milyen a föld csillagok állása.

Ó de csodás, téli a táj!
Méteres hó erdő alján.
Fák ágain pamacs vastag,
Jeges hóként odafagytak.
 
Acélkék jég alatt patak,
Hídján át szánkónyom halad.
Lejtőkről kanyarog erre,
Gyerekek szánkózó helye.
 
Erdő szélén pár háztető, 
Mögöttük magasló fenyő.
Hótakaró alatt szundikál,
Pár zöld levél kikandikál.

Fogtam egy ceruzát, hogy majd rajzolok,
helyette gondoltam inkább szavakat írok,
lehet megtudnálak rajzolni egyszer tégedet,
de inkább rímekbe rejtem beszélgetésünket.

Már megint nagy tűzet raktatok!
Lobogó fénye az égre száll!
Nincs kegyelem számotokra sehol!
Pusztít  mindenhol  a kegyetlen halál!

Lobogó fénye jelzi az égre
Ezen az úton nincs megállás!
Pusztul az ember, állat, s nincs vége!
Hitek templomain is tűzkakas kiabál!