Magocska kiszökik
tobozok réséből,
pilleként földre száll,
nem riad a téltől.

Rögök közt megbújva
békésen szundikál,
jeges szél fülébe
altatót muzsikál.

Hópihetakaró
a fagytól megóvja,
madárfütty ébreszti
az édes valóra.

Kikelet csodája
erőt ad, növeszti,
fejét a rögökből
peckesen fölszegi.

Mintha 
két Nap lenne az égen,
türkiz színét bontja a táj, 
lila madarak szállnak,

Falaim áttetsző téglából rakom
a végtelenre néz kitárt ablakom
szelek sepregetik a bejáratot
szabadon zúdulnak rám az évszakok
mint az idegenből verbuvált hadak
vásznukra feszítik sorsvonalamat
énemből származtatom az énemet
mégsem kísértek a  győzelmi énekek
egykori önmagamat folytatom csak
ha ferde szemmel néz rám is a holnap

Nagy erővel száguld Illés szekere.
Hatalmas dörrenéssel szakad kereke.
Kegyetlen villámokat szór le a földre.
Mint, ha eljött volna a világ vége.

Lábam alatt avar ropog,
ág törik derékba,
bár próbálok csendben lépni,
nem jöhetek titokba.

Kicsi tisztás a fák között,
pihenésre csábít,
háborgott is egy tücsök,
de ez mit sem számít.

Hallgatom az erdő zaját,
harkály vígan kopácsol,
mókus szalad fáról fára,
nagy boldogan ficánkol.

Ígérted jössz, s itt vagy végre
mindannyiunk örömére.
Oly sok széppel szolgálsz nekünk,
méltán vagy te a kedvencünk.

A természet veled lüktet,
fennköltté lesz minden ünnep.
Lelkem húrján Vivaldi cseng,
faágakon madárdal zeng.

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát szétterítette,
a Hold felhők mögül,
néha megtekintette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodtak a többiek,
és fény lett az éjben.

Elűzték a sötétet,
mely szárnyát összehúzta,
a Hold így fektetett,
aranyhidat a Balatonra.

Mosolygós felhőkön
szél fuvolázik, 
Nap fénye ring a faágakon,

az életben, egyszer eljön a pillanat
rátalálsz és beleszeretsz egy perc alatt
de a sors konok, mégis másképp akarja
s rájössz, nem téged ölel két erős karja

akkor visszavonulsz, s marad csak az érzés
az édes álomból fájó visszatérés
szíved lecsendesül, lassan kijózanodsz
új álmot keresel, és már nem búslakodsz

2020. július 22.

Most nyílott ki a kiskapu,
nyikorogva jelezte,
akit olyan nagyon vártak,
itt van már a közelbe.

Pár lépés és érkezik,
a rég látott vendég,
szeretettel ölelgetik,
várja már az ebéd.

Mosolyogva ül asztalhoz,
fehér abrosz mellé,
amíg eszik nézelődik,
oly sok itt az emlék.

Erősen süt a nap sugara
Beérett gabonára,
Öreg, paraszt ember vigyázza,
Veszendőbe ne menjen munkája.

Magasan jár a déli nap az égen,
Ebéd idő is eljött idejében.
Távolba nézve az utat kutatja,
Jön-e a család, aki az ebédet hozza.

Díszkert készült az udvaron,
Halastó közepén,
Homok alján és a parton.
Halak ússzák medrét.

Víz a partnál olyan sekély,
Beültetve Bence,
lapulevéllel a fején,
csillog a két szeme.

Koronája vagy a nyárnak,
az emberek reád várnak.
Telis-tele a kosarad,
értünk fárasztottad magad.

Kemény munka sok gyümölcse,
barack, alma, szilva, körte,
málna, egres, lédús dinnye,
táplálékunk ízes kincse.

Az erdőnek búvó bája
az illatos, szép vargánya.
Összefut a nyál a szájba,
ha az ember végre látja.

Egy angyal vágtat hófehér paripán,
az égen túl 
láthatlan világ ragyog. 

Léleköröm száll szabadon,
a tengervíz habján.
Boldogság mosolya ragyog,
az ifjú hölgy arcán.

Elbűvölte őt a kékség,
fehér habos parttal.
Mediterrán párás kék fény,
repülő sirállyal.

Hullámokat fodrosítja,
a szellő, s őt nézi.
Fotós állványt beállítva,
pózolásra kéri.

Csöndes éjnek
csillagfényén
elringat az álom,
 

/Nándorfehérvár,1456.juli.2O./

Halljátok a harangokat?! 
Zúgnak, búgnak giling-galang
Emlékeztek-e még szívetekben?!
A hősökre a rendíthetetlenekre.

Érzitek az a hatalmas erőt
Amely elkísérte a csatába menőt?
Tudjátok-e mit érzett szívében?
A hazaszeretet volt bevésve örökre! 

Apa mond meg nekem!
Miért süt a nap oly melegen?
Miért van árnyék a fa alatt?
Miért hagyott el anyukám?
Miért fáj a szíve más után?

Apa mond meg nekem!
Miért van háború?
Miért szívünk szomorú?
Miért lövik le a galambokat?