Múlt századi festményt nézem,
Mennyi munka volt vidéken.
Nyár közepén izzó meleg,
Látványa mégis oly kedves.
Háttérben tarló mezeje,
Learatott búza helye.
Nincs megállás újabb munka,
Előttünk egy dinnye kupac.
Dinnyeárus áll mellette,
Árujának van keletje.
Csíkos dinnye oly jó fajta,
Piros hús, fekete maggal.

Hegyi pataknak hangos a zúgása,
Friss,hideg vizének párája.
Ráül a fák, bokrok zöld levelére,
Sziklás partjának mohás selymére.

Óceán vize kaméleont játszik,
Sima víztükrén kék ég színe látszik.
Távolban fehérlik hajóvitorla,
Partnál csipkézik, éltető víz sodra.
 
Ha az eget sötét felhő borítja,
Víznek felszínét szürkére fordítja.
Nagy hullámokat vet a viharos szél,
Minden élőlényben a félelem él.
 
Emberiség szívét mindig vonzotta,

Halad az idő, fogy a távolság,
Sáros az út és nől a fáradtság.
Édesanya rójja az út hosszát,
Kezében ernyő, karján tele kosár.
Reggel nem hiába kelt fel korán,
Eladta a libát, nem gágog már.
Vett helyette annyi minden mást,
S szeretet mosoly villan át arcán.
Gondolata gyermekeinél jár,
Oly távol laknak a szélső tanyán.

Lányka arca átszellemül,
szemét behunyja úgy örül,
kezében tart búzaszálat,

Balaton a mi tengerünk,
Nyáron mindig odamegyünk.
Nem kell nekünk semmi más,

Vácszentlászlón egyik háznál,
Zsófi nagy lány izgul, járkál.