(2013.01.12.)
Zajló, múló történelem,
Még fáj, mutatja nekem,
Hősök jönnek emlékezni,
Őket nem lehet feledni.

Szegény nemzet, de sok csatát
Megélt, s vesztette el sok hős fiát!
Tatár, török, labanc, orosz,
Minden háború halált, vért hordoz.

Mikor a nagyszüleim kapuján beléptem,
egy egész más világhoz, szeretetországhoz értem,
ott náluk soha, semmitől sem féltem.

Nagyanyám, mikor meglátott, mindig örült,
szeretete már messziről felém repült.
Mosolyát most is látom, fényesebb, s szebb tőle a világom.

Nagyapám tanítgatott, mindenfélét megmutatott,
sok falusi örök értéket átadott.

Hiányzik nagyon a szó,
a kimondott szó,
a beszélgetés,
az érintés,
a mosolyod,
a biztatásod!
Hiányzol, ha távol vagy,
én itt, te ott,
kint tombol a nagybetűs ÉLET,
szívemben vergődik a lét!
Az életben bármennyit éltél,
mindig túl nagy a tét!
Hiányzik a nyugalom,
a békés együttlét,
a kezed puha érintése,

   Történetünk egy szombati napon kezdődik. Meleg nyári nap van. Egy kicsi város, kicsi család, apró élet pillanata lesz. Az iskolai szünet napjai zajlanak. Az anya a konyhában ebédet készít. Három gyerekről gondoskodik egyedül. Már kettő gyerek iskolás, a kicsi még óvodába jár. Most itt nyaral a húga fia is, a gyerekek az udvaron játszanak.

Megettem kenyerem kétharmadát,
hoztam jó és rossz döntéseket,
hullattam könnyet, vidáman kacagtam,
kaptam simogatást és ütéseket.

Az ember mindig tervezget,
próbál kibogozni kérdéseket,
és a válaszokból magának
felállít egy értékrendet.

Vajon a lelkek,
ott messze,
Nálad, Uram,
fent a Mennyben,
figyelnek még néha ránk?
Látják sorsunkat,
hogy hogyan élünk nélkülük tovább?
Hogy összeomlott világunk,
mióta itt hagytak?
Látják, hogy sír a lelkünk,
mikor nevetünk?
Hogy gondolataink nem nyughatnak?
Hogy mosolygunk,
mikor szenvedünk?

Képkeretet válogattam,
közben titkon Rád gondoltam.
Évikével nézegettük,
rakosgattuk, illesztgettük
képeimhez a keretet.
 - Vajon, melyikben a legszebb?
És mert hasonló ízlésünk,
összeakadt pillantásunk,
a legjobbra rátaláltunk,
jót nevettünk, szívünk örült,
következő képem sorra került.

  Iszonyú, mennyire szalad az idő...
   Nyolc évvel ezelőtt a januárom úgy kezdődött, hogy meghalt az egyetlen barátnőm, sógornőm, Bandik Liliána...  Négy napra rá,  január 4-én meghalt újságíró szervezetünk egyik tagja, - Paulius Normantas - aki Magyarország hírét vitte az egész világon szét. Ő egy litván-magyar származású költő volt, világhírű fotóművész, hegymászó... és egy véletlen folytán a szomszédom is lett, nem csak jó barát.
   Még fel sem ocsúdtam a fájdalom kábulatából, amikor január 10-én kaptam a hírt: Meghalt honlapunk egyik csodája, a felvidéken élő Vajda Laci. Aznap
reggel még írt nekem, aztán kiment a havat ellapátolni, majd bement a fürdőszobába kezet mosni. Összeesett és már nem lehetett segíteni rajta. 

"Nem igaz, hogy vénkorban az ember "többet tud". Csak másképpen emlékezik."

Márai Sándor

TM

Börtönéből szabadulna,
keresi útját a lélek,
de foglya az egónak,
hiába fia az égnek.

Tekintget magasra,
oda vágyik vissza,
hol a születése,
hova emléke hívja.

Amíg várakozik,
bölcsességet tanul,
megérti, mit kapott
végzendő feladatul.

A családfánkat szerkesztve
hoztál legősibb képeket,
 máris a kezdő kedvenc lett,
szívünk áraszt köszönetet.

Legutóbb, mikor kerestelek,
utólag levél érkezett.
Keresztfiad ismertette,
ágad nem hajt már levelet.

 Szívünk őrzi emlékedet,
családfánk a fényképeket.
Nagyit, aput, testvéreket.
kincset érő emlékeket.

Lehet rövid idő, vagy akár évek alatt,
kimondva, s kimondatlanul, emberek közé emelhetnek falat.

Hozhatnak boldogságot, szerelmet s reményt,
ha kedvesen szívedhez szólnak, vagy írnak belőlük regényt.

Elmondhatnak megannyi hazugságot,
s ezzel okozhatnak benned csalódást, vagy ha elhiszed, vakságot.

Gross Arnold, a kedves grafikus,
kinek képein minden apró,
emberek, madarak, kiskutyus,
nem gondolta, nem is sejtette,
hogy kávézó lesz közelemben,
találkozás a legszebb szerelemben,
és titkos jelszónk, keresztneve.