Vers vagy nekem,
Versbe szőtt elmém, kezem.
Rímekben lüktető szeretetem.
Versből dalok, dallamok,
Dúdolom, ha boldog vagyok.
Versben szavak, ritmusok,
Szívdobbanásnyi szinuszok.

Kurtán, furcsán előtörő gondolatok,
érzetek és pillanatok
hívogatnak, lerohannak,
áthaladnak, álmot adnak.
Emléket mutatnak,
messzire szaladnak,
néha csendesen nyugszanak,
majd magukkal ragadnak.
Bennük van a nyáridő,
téli hideg, könnyező,
tavasz szárba szökkenő,
az őszi gyümölcs szemező.
Majd elsuhannak szárnyakkal,

Párhuzamos dimenziók
belső áramlataiban
összeérnek a létezések.

Ez az egész spiritualitás, ami egy ideje van, tökéletesen kinevet egy szuperegós társadalmat, ami kizárólag az énről szól. Ami kifejezetten láttatós formát ölt a világban is.

Nézem a festményt,
nézem a képet.
Sorakoznak elém
ifjúkori emlékek.
Visszahívnak a Hanság
ölelő karjára,
hol a munka várt,
s a vidék csodavilága.

Ezeknek a sprituálisnak nevezett dolgoknak a másik nem épp pozitív oldalát kevesen veszik észre. Vagy nem tudnak róla, hogy egyáltalán van.

Amikor valamiféle lövedékkel tarkón lőttek, és az szó szerint ledöntött az ágyról, és a padlón kötöttem ki, igencsak meglepődtem, hisz körülöttem senki nem volt. Épp a szobában voltam.

Az erdőn, a földön hevertem, felnézve,
kezeim közt hideg nyirkos falevelekre leltem,
lehet,
fejem valami kőbe bevertem.

Arcomon is falevél, mert az avarba süllyedt,
nem tudtam, hirtelen hová meneküljek.

Nem tudom, hogy kerültem oda,
gondoltam, biztos levetett hátáról életem lova.

Ideje van az áradásoknak,
az Időn túli létezések
csöndes hullámai
ledöntik a falakat.

Egy kis szerelem, mely mindenkinek kell,
egy kis szerelem,
amely a lelkünkben új reményt kelt.
Egy érzés, mire minden szív vágyik,
egy édes csók,
egy ölelés,
pár halk suttogó szó,
melyet hallani oly jó,
hogy téged szeretnek,
és nem kell soha más,
hogy nem múlik el soha
ez a csodálatos varázs!
Egy édes érzés,

- A csönd is egy dallam,
ragyog ezernyi sugallatban...

Kaktusz olyan különleges virág,
versírásra kedvet ad, inspirál.
tüske szúr, mint kit látni sem kíván,
de mit szívből ad, szeretetvirág.
 
Szára nincs, a vastag törzs táplálja,
hetekig a párkány díszvirága.
rózsaszínnek színárnyalatával,
kelyhéből néz sárga bibe bája.
 
Házi cica, ha mellette pihen,

Gyermekkorom legszebb nyara,
eldugott kis faluban,
döngölt, földes, kicsi szoba,
takarítva gondosan.

Libatollas meleg párna,
szalmazsákos vetett ágy,
kormot hintő fényes lámpa,
ablakban a holdvilág.

Gerendáról száraz virág
potyogtatta szirmait,
hallgatta az esti imát,
őrizte a titkait.

Az Idővonalak tejútrendszerében
ősi világok mutatják
meg magukat.

a széllel.
Nézd:
ahogy
libben ezernyi
falevéllel

égett a színpad, tombolt a közönség
eggyé vált a színész, a föld és az ég
rezgett a levegő a tapsvihartól 
a közönség tombolt az ámulattól

a taps nem csitult, bár kihunyt minden fény
a színész élte pompa, sikerélmény
elismerés övezi minden szavát
betanult szerepeit, mozdulatát