Hozzám a jó dolgok nem épp az anyag síkján jönnek elsősorban.

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szép bölcsőde. Ez a szép bölcsőde egy szép nagyvárosban volt. A várost kettéválasztotta egy hatalmas folyó, ezért nagy hidakat kellett építeni, hogy átjussanak az emberek egyik oldalról a másikra. A bölcsőde, amiről a mese szól, a hegyek között rejtőzött. A levegő itt olyan tiszta, hogy szinte harapni lehet.

Ha meghalok, ne hozzál virágot,
Részvétet se adj, ezek bolond álmok.
Ülj le a síromra, nézz bele a Napba,
Az, hogy ki voltam, csak az Isten tudja.

Csak játéka voltam az ember fiának,
Reménye csak egy leendő csodának.
Nevessetek, mikor sírom betakarják,
Dobj reám földrögöt, meg egy "Isten hozzád".

Tudom, sokszor fájt az élet,
Messze szállna már a lélek.

Egy kis lazítás

Onnan gondolnám, hogy az ilyen-olyan tanfolyamok felszínesek, mert jómagam is részt vettem egyben.

Olyan jó, ha van, akinek elmondhatod mindazt, ami bánt,
akihez odabújsz, ha elfáradtál,
aki megértően letörli fáradt arcodról az izzadságcseppeket,
és féltőn átölelve megnyugtatja háborgó lelkedet!
Olyan jó, ha édes csókját ajkadon ízleled,
és karjába zárva érzed, még mindig szeret!
Olyan jó érezni a mindennapok taposó malmában,

Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger, a partjának karjába.

Egy pillanat minden, az idő pereg,
közben sokszor a szív megremeg.

Csak úgy repülnek a napok,
s velük az évek,
egyszer a temetőben találkozunk megint, félek.

Nappalok után újra éjek.
Vajon van még mit reméljek?

Peregnek a percek,
kint az erdőn, a lábam alatt vizes talaj serceg.

A lila fák holdudvarában...

Mondjuk, nekem sincs szükségem arra, hogy kiszínezzem a dolgokat. Miért tenném, mindenki gondol, amit szeretne.

Elkísér majd az egész életben,
s ha elhagy, az sem lesz véletlen.

Ott lesz veled ugyanúgy, egy virágos réten, a szerelemben,
mint a gyászban, egy hideg veremben.

Megfogja majd két kezed,
s a bajból a kiúton így vezet.

Lesz, hogy majd felcsillan, máskor úgy érzed, elszáll.
Pedig hidd el, akkor is, valahol rád vár.

Ősz volt, hullottak a falevelek.
Meghatódva tervezni mentem.
Emlékeim mindig visszatérnek,
Elém jönnek ifjúkori alkotó képek.
Mikor még összetartott az ország,
Mikor pártok meg nem osztották,
Mikor bankok nem gyötörték a népet,
Volt jövő, az lakott, ha épített.

Ezernyi szívdobbanásban létezel

Ha már hazajöttem ide, talán mégsem kéne félbehagynom, mégha nem is sorrendben rakom fel a történéseket. Talán. De tudom, hazahoztam őket.

Eltelt egy kis idő ezután az esemény után, amiről írtam,