Ha uralkodni akarsz a népen, 
 vedd el ünnepeit, a múltját.
 Töröld ki a hazaszeretetét, 
 s ne kötelezd a nagy tanulást. 

A tanulatlant idomítani
 könnyebb, adjál kezébe cirkuszt. 
 S ki hazugságon nevelődött
 Nem ismeri fel a himnuszt. 

Egy gyertya a múltba repít,
itt állok a sírodnál,
látom magam gyermekként,
felém kezet nyújtottál.

Védőn hajoltál fölém,
járni tanítottál, óvtál,
bátortalan lépteimnél
a támaszom voltál.

Örökké hálás vagyok neked
mindenért, amit kaptam,
összeszorul a szívem attól,
hogy vissza semmit nem adtam.

Ültünk a zöldre festett padon,
hallgattuk a lombsusogást,
kezed a kezembe fűzted,
éreztem a szívdobogást.

Álmodoztunk a jövőről
madárdalos délután,
elringató muzsikával
a lemenő nap bársonyán.

A kopott kicsi padra
egy szívet is karcoltál,
közben egy dallamot
csendesen dúdoltál.

Kortyol egy kis kávét, lassan kevergeti,
eltemetett emlékeit mélyről keresgeti,
mesél a sorsáról, én csak hallgatom,
érzem, hogy szívében mennyi a fájdalom.

Volt ő boldog is, valamikor régen,
szaladt pillangó után, vadvirágos réten,
de ennek az ideje rövidre volt szabva,
itt hagyta mindenki, anyja és az apja.

Búcsúztam tőled, amikor elmentél,
mosolyogva integettem,
de könnyeimet nem láthattad,
mert előled elrejtettem.

Átsírtam a délutánt és éjjelt,
sajgott a szívem utánad,
csak azt reméltem, megtalálod
az utat, ami a vágyad.

Késő délután jártam arra,
a nap sugara búcsúzott,
egy padon ültem egyedül,
amikor megszólított.

Kivitte a kiserdőbe
eltemetni a kutyát,
most leült, arra gondolt,
mond érte egy imát.

Megérdemli, jó barát volt,
sok évig a társa,
ő volt, aki minden este
úgy haza várta.

Rozsdás, törött kandeláberek mellett
Bandukoltam lefelé a domboldalakról
A kisváros közepe irányában
Hiányos és rozoga lépcsők során.

Omladozó vakolatú házak közt bolyongva
Titkon álmodozva, bízva,  reménykedve
Talán elér engem is egyszer 
Egy külvárosi kapualjban a kis boldogság.

Mint a rőzse lángja,
Úgy ég a szeretet szívemben.
Te gyújtottad meg, te hozod életre,
Magasan csap fel lángnyelve.

S lángol a rőzse, roppan bele,
Izzik a szikra, fény a tengere.
Lángol a szeretet,
Oly szép ez a tavasz vele.

Kedveseim! Lassan lejár a pályázatok benyújtási határideje!

Száraz könnyekkel a szememben
egy párás ablak előtt állok.
A gyűrű, mit adtál, kezemben
már éget... feledni próbálok.

Nézem a párán át a tájat,
lassan kihal az esti város.
Köd borítja a csupasz fákat,
a szél sem fúj, már ő is álmos.

megszületett...
milyen régóta vártuk már jöttét
megérkezett...
éreztem szíve lágy lüktetését

átöleltem...
magamba szívtam babaillatát
megköszöntem...
életem legszebbik ajándékát

boldog voltam...
hisz egy szép álmom így beteljesült
nem gondoltam...
de az ég hirtelen elfeketült

Megláttalak... és egy pillanat volt csupán,
de éreztem, lesz még holnap, s holnapután.
Egy pillanat műve volt, beléd szerettem,
lehet, korai, de jövőnket terveztem.

Megláttál... és látod, csak egy pillanat volt,
érezted te is, az a perc elvarázsolt.
Nem hitted el, de mégis belém szerettél,
s egy szál rózsával hű szerelmet üzentél.

Úgy szeretlek,
mint eddig senki mást,
minden este érted mondok imát!
Szeretlek,
mint méhecskék a mézet,
mint a napsugár a virágzó rétet.
Mint a fűszál a hajnali harmatcsepp üdítő ízét!
Szeretlek,
mint senki mást,
mint a szélben táncoló lepke a szerelme csillámporát!
Szeretem
a hozzám szóló szavaid
minden sorát,

Megtartalak

Megtartalak, mint fa a falevelet,
S akkor engedi el, ha itt az idő.
Mint égbolt a gomolygó felhőt,
S akkor hull le, ha esik az eső.

Megtartalak, mint holdat az éjszaka,
Akkor búcsúznak, ha jő a pirkadat hajnala.
Mint virág a hajnali harmatcseppet,
Az élteti, az ad neki életet.

Bezárt szívvel

Bezártam szívem, elromlott a zár,
Bezárult örökre, nem nyitható már.
Elszaladt éveket kutatom,
Tükörbe nézhetek, tudom.

Fáradt az arcom, súgja,
Sok volt a küzdelem súlya.
Bezárt szívem hagyom dobogni,
Pár jó szót még szeretnék kapni.