Boldogság nekem a tavasz csendje,
A tavaszi virradat zenéje,
A pacsirta trillázó éneke,
A virág-nyitogató méhek zümmögése,
A gyors patak vidám csobbanása,
A nyári nap érlelő ragyogása,
Az őszi, bágyadt napsugár búcsúzása,
Szívemet éltető természet körforgása,
De mindez csak veled,
Soha, soha nem nélküled!

Buszváróban a padon,
egy nadrág kiterítve,
nem tudni, hogy maradt ott,
tán valaki levetette?

Megnézték, kik arra jártak,
de végül mentek tovább,
nem akarták hazavinni
más otthagyott tulajdonát.

Hideg szél fújt, eső esett,
megázott és megfagyott,
pár nap múlva a napsugár
langymeleget juttatott.

visszavonultam... 
a magány átszőtte álmaim
visszavonultan
élem sötét, téli napjaim

csend körülöttem...
csak szú perceg az öreg fában
sokat bűnhődtem
vétkeim mocskos tudatában

elfogyni látszom...
a remény is szép lassan elhagy
napfényre vágyom
lágy, tavaszi szellő, mondd, hol vagy?

Megsebzett lelkek
kalitkába zárt remény
még élő holtak

2024. február 1.

Simítsd meg lágyan, puhán
a vörös rózsa bársonyos szirmát,
s kezed nyomán harmat kél gyöngyözőn,
csillogva, és kinyílik csodás, vérvörös kelyhe,
s érted reszket a rózsa szirma.
A rózsa oly szép, ha a bimbóból kinyílik,
csodálatos látvány, meglátod, tiéd lesz az
áhított boldogság, ez nem ármány.
Nektárját, ha ízleled,

Hívták, hát menni kellett,
anyja sírva búcsúzott,
testvére a kezét fogta,
menyasszonya zokogott.

Vigyázz fiam, ne menj oda,
hol a golyó rád talál,
idehaza, hisz jól tudod,
egész család visszavár!

Kedves bátyám, megyek veled,
őrizlek, vigyázok rád!
Hogy jöhetnél, maradj itthon,
te leszel a férfi már!

Még hiszek a szóban,
a kimondott ígéretben,
még hiszek a jóban,
a régi értékrendben.

Bűvös szóval, tettel,
tán be lehet csapni,
de ki él hamis szívvel,
számot kell majd adni.

Toltak az arcomba
sok-sok hazugságot,
el is fedte harsogva
a valós józanságot.

Hideg február
jégvirág az ablakon
fagyos lehelet

2024. január 31.

Mint rózsa szirma a harmatcseppekre,
úgy vágyom rád éjjelente.
Ne hagyj kedves vágyakozni,
gyere, bújj mellém,
gyere szeretni!
Rózsa szirmán harmatcseppek,
oly jó, hogy vannak
ily boldog percek!
Szeretni lángoló, szenvedélyes
szerelemmel,
odaadó, izzó, felhevült érzelemmel.
Nincs boldogabb érzés ennél,

A betondzsungel titkos rejtekén,
szépséges vadvirágok között,
gyomoknak szomszédságiban
egy politikus nőtt a föld fölött.

Mi ez, talán egy új selymes virág,
nem, hát bizony az itt nem lehet.
Hol illatban úszik e gyönyörű világ,
Isten ekkorát nem tévedhetett.

Forog a Föld, s én egyhelyben állok.
Valami fergeteges csodára várok.
Csillagporos álom a szememre hullt.
Mellettem fáradtan alszik a múlt,
hajam kócosra simogatja.
Együtt szendergünk,
és az ablakon át
minket bámul
a Hold.

2024. január 29.

Kimért időm nem méricskélem,
Napjaimat számolatlanul élem.
A tegnapom már ködörvényben,
A jövőm fénylő napsütésben,
vagy fekete éjsötétben?
Csak jelenem ne olvadjon egykedvű szürkeségbe,
Ragyogjon a szivárvány hét színében!

2024. január 28.

(Elbeszélő költemény)

Norbi, emlékszel még kis korodban,
Mikor kirándultunk a szomszéd városban.
Te megálltál egy kirakat előtt csodálkozva,
Egy kis autó futott, lámpája kivilágítva.

Szétszakadt szövet az életünk.
Visszanézve már azt sem tudjuk,
a múltban mit, miért tettünk.

Mit egykor bölcs döntésnek gondoltunk,
hőn vágyott cél volt, elértük, teljesült,
és most mégis, mint romba dőlt vár,
kapu nélkül, sötéten áll előttünk, rá sem ismerünk.

Miért vagy hát lelkemnek gyöngye?
Szólj hangoddal, te édes csalogány!
Oly búsan keseregsz e jelenben,
Mégis, mégis szerelemért kiáltsz.

Szárnyad nem rebben, kis kezed hideg,
Csak szomorúan néz reám csillogó szemed.
Nem lelé tekinteted a gyönyörűszépet,
Nyugalmát nem lelé egyetlen élted.