Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király a feleségével.

Sokáig nem született gyermekük. Ezért mindketten nagyon szomorúan voltak.

Már úgy nézett ki, hogy magtalanul kell leélniük életüket, amikor egy vénséges öregasszony vetődött a várba.

Mivel a nyár is elmúlt,
ősznek nyoma veszett régen,
lehullott az első hó ezen a télen.

Ma nem akarok verset írni,
csak egy röpke percre sírni,
és a többit tűrni, bírni.

Várunk egyre boldog hétvégékre,
önfeledni röpke napra csak:
szürke órák komorsága bére
hétnaponként lehetne egy nap.
Robotol a lélek és a test is
evezni a hét két partja közt,
s az ember, ha dolga felől rest is,
átjutni a túlsó partra küzd.

Kinek szívét a szerelem burokba zárta,
nyított ajtót ablakot nem hagyott hátra,
könnyen felejtett minden olyan szépet,
ami egy családhoz kötötte a sok emléket.

Tüzet rakott az alkony nyugatnak peremén,
csodálattal nézte magát tónak a tükrén,
nem volt hangja de oly hangtalanul ropogott,
gyors ecsetvonásaival vörösre izzott.

Észre vették az éjszaka ébredő vadak,
hallottam hangját üvöltő aranysakálnak,
erdőnek fái már mind pihenni térnének,
ám e rettentő hangra mind odafigyelnek.

Karosszék ölébe süppednek boldog
ragyogásban. Szemérmes bujdoklásba
görbed a háta, két arcán pírfoltok
jelzik: az anyatest most lobban lázra.

Én (még) nem vagyok József Attila -
                 de nagy rá az igény, hogy az legyek...

Mindennapi falatom: pár szó...
Minek annyi Balatonszárszó?

Még március van,
de a nappalok már mellig érnek –
hűs habjaik gáncsot vetnek a fénynek,
s szerelemtől remegnek mosolygó női térdek.
Most virágzok ötödször érted:
öt tavaszunk volt. Lemérted,
amit kaptunk eddig is mily temérdek?

Kócból volt a kócos haja,
nem volt neki semmi baja,
gyermekek nagy örömére,
szedett-vedett öltözéke.

Foltos kabát vörös orra,
hosszú volt a cipő orra,
kezében harmonikája,
zsebében a trombitája.

Régi sírokat, virágok ölelgetik,
kokárdák, s zászlók. Szél lobogtatja
lobogóinkat. Merész felvonulások.

                      Csontváryra

A bűntudat az égre csap,
s tövében, mint hajdan-volt nagyok
az esős éji lepel alatt
egy más világba átillanok.

Még mindig vállalom

terheid vállamon

Utolért a lelkiismeret szava,
belülről marja lelkemet sava:
az önvád kínja keresztre ráfeszít,
bűnhődöm ma a tegnap vétkeit.

Halott piramisokat ne építsetek,
Inkább mélyedjetek csendben magatokba,
Ne termeljetek tovább sittet, szemetet!
Ne költsétek a pénz megszédült tornyokra,
Felhőket szúró Bábelokra, szemetek
Egymásra vessétek holnapért aggódva!

Tipeg, totyog, meg, meg áll
Okos szeme csak úgy ragyog
Áll a baba, arca mosolyog
Ruhácskája díszes székely
Ezt nézzétek, büszkén lépdel

Megnövök én nem sokára
Édesanyja féltve vigyázza
Nézzétek ti jó emberek
Hogy nevetek, hiszen megyek!

   Azt a húsz évet szerettem
meg benned, mit megéltél,
mitől szeretésre értél.
   Akkor úgy tűnt: hihetetlen,
de szólt az első pillanat:
nekem mindig húsz éves maradsz!

Telehold ragyog az égen
Megfürdeti képét a tó vízében
Harmadik telehold ebben az évben
Vajon mit üzen, jelent ez nekem

Jósol talán gazdagságot, jóságot,  boldogságot
Vagy jön ránk egy jobb kor
S megváltja  ez összevissza  világot
Letörli  arcunkról a könnyet, szomorúságot