Van egy hely a világon, amit boldogságnak hívnak,
ahova beköltözni a keserv, bú és bánat nem tudnak,
felsorolni szinte képtelenség, ezen rejtett kis zugokat,
lehet faodú virágkehely, mákgubóba rejtett gondolat.

Gyermekkorom csodás világába nőttek e nagy levelek,
kunyhót építettünk belőle, hát ezek voltak lapulevelek,
oly csodásak voltak azok az iskolai nyári nagy szünetek,
boldog gyermekkorok, egy szeletet mutatok most nektek.

Milyenek voltak faluhelyen az akkori gyerek napok,
csilingelő kétkerekűn tolták a jegelt fagylaltot,
ötven fillér volt egy adag, két tégely volt benne,
álmunkat a reggeli kolompos tehéncsorda ébresztette.

Igaz nem volt olyan színes, csak nekünk az emlékek mások,
rúgtuk a bőrt vagy segítettünk húzni cirkuszi sátort,
így a délutáni előadásra kaptunk belépőket,
eltelt a nyár sok játékkal véget ért a nyári szünet.

Igazi falusi idill, kolomp zenélt a harangszóval, 
majd disznócsorda puli vakkantással ostor pattogóval,
oly jó volt az ébredés, tán ez volt a legszebb zene,
a volt fűrészgyárunknak munkába hívó dudás üzenete.

Déli széllel terítette árpának pörkölt illatát,
ennek is a nagy kéménye jelezte falunknak iparát,
lassan sorra megszűntek az apró kis rejtekhelyek,
földbe hullott makkokból lettek hatalmas tölgyek.

Rejtekhely szívemben maradt, annak kicsi szegletében,
sok megőrzött fényképre, szalag került feketében.
De a folyó csobog, csacsogva mesél egy szebb jövőt,
megújulás új rejtekhellyel lepi meg az elköszönőt.

-írta-Varga István-Barcs-2019-06.22.