Öregapámtól hallottam ezt a történetet. Ha nem a drága nagyszülém mondja, talán, el sem hiszem. Annyira hihetetlen volt, hogy az ember kételkedett, vajon ilyen megeshetett-e.

Hittem neki, mert öregapám sohasem szokott füllenteni. Mindig az igazat mondta. Sőt nagyon utálta a hazug embereket.

Egyszer a faluba egy különös ember érkezett. Olyan kicsi volt, mint egy babszem.

Senki nem is látta meg, amikor végig sétált nagy hegykén a falu főutcáján. Szerencséjére a járókelők nem taposták agyon.

Igaz nem is tudták volna, mert amikor valaki közeledett feléje, hangosan elkiáltotta magát:

–Vigyázz, atyafi! Ha rám lépsz, akkor halálfia vagy!

Az emberek riadtan ugrottak félre. Kíváncsian keresgélték, ki szólította meg őket? Néztek jobbra, néztek balra, de nem láttak senkit.

Ijedtükben mindenki futásnak eredt. Azt hitték maga az ördög szólt hozzájuk. Pedig, ha lepillantottak volna a lábuk alá, akkor megpillanthatták volna a kicsi embert.

De, amint mondottam volt, az emberkét termete babszem nagyságához hasonlított. Igen csak oda kellett nézni, hogy valaki meglássa.

A faluban élt egy szegény ember a feleségévelés fiával, Palkóval. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. Sokszor napokig koplaltak, míg enni tudtak.

Palkó apja minden nap elment a falu földesurához, hogy adjon neki valami munkát. Ha kapott is valamit, nem sok tallért kapott érte. A földesúr nem szívesen nyitotta ki bugyellárisát. Olyan fösvény volt, hogy hozzá hasonlót nem hordott a föld a hátán. Ahol csak tehette megkurtította napszámosait. Mindig talált okot, hogy kevesebb bért fizessen ki, mint, amiben megegyeztek.

Ezért nem is igen akadt ember, aki elmenjen hozzá napszámba. Kivéve Palkó apját.

Legutoljára is, amikor megbízta ássa fel a kertjét, azt találta ki nem végzett szegény férfi a munkával napestig. Ezért nem jár neki munkadíj. A nehéz robot után kénytelen volt hazaballagni egy árva réz garas nélkül. Nem ez volt az egyetlen eset. Nagyon sokszor előfordult ilyen.

Mivel a földesúrnak nagy hatalma volt, a szegény ember sehová sem mehetett panaszra.

Este csak nézték egymást szomorúan, korgó gyomorral. Palkó azon ábrándozott, hogy egyszer talán egy nagy libacombot ehet, amennyit csak akar.

Még álmában is erről álmodott. Reggel felébredve bánatosan vette tudomásul, mindez csak álom volt.

Palkónak volt egy nagynénje a falu alvégén. Hozzá szokott elmenni, ha már nagyon éhes volt. Az öregasszonynál mindig kapott némi ennivalót. Igaz ő sem volt gazdag, de a sparhelten a fazékban főtt számára egy – két kolompér.

Legalább ezzel teletömhette a bendőjét. Pár napig nem korgott a hasa.

Akkor is éppen az alvégre bandukolt, amikor a kicsi emberke elkiáltotta magát, de olyan hangosan, hogy még a közeli fákon lévő levelek is beleremegtek.

–Vigyázz, te gyerek! Nehogy rám lépj a nagy tappancsoddal!

Palkó nem tudta, ki szólt hozzá. Hiába vizslatott körbe – körbe az utcán senkit sem látott. Egy árva lélek nem volt a környéken.

Ijedten torpant meg. Úgy állt ott, mint egy cövek. Ha valaki meglátta volna, bizonyára azt gondolná, hogy Palkóból szobor lett.

–Ki szólt hozzám? – kérdezte furcsállva a dolgot.

–Ki szólt, hozzád? Ki szólt, hozzád? – mérgelődött a kicsi emberke. – Nézz a lábad alá és megláthatsz! Azt hiszed, ha nagyra nőttél, akkor már nem is kell a földre nézned. Elég, ha fenn hordod az orrodat?

Palkó letekintett a lába alá, s ott megpillantotta a babszem nagyságú emberkét.

–Milyen kicsi vagy? – csodálkozott el.

–Mindenki nem lehet olyan égimeszelő, mint te – válaszolta az emberke. – Ne bámulj rám, mint borjú az újkapura, inkább mondd meg hová mész?

–Megyek a nagynénémhez kolompért enni.

–Vigyél el magaddal, nem bánod meg! Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Nagyon szeretem a kolompért. Ugye nagynénéd engem is megvendégel vele?

Palkó ránézett a kicsi emberre, s azt gondolta, ugyan mennyit tud ez enni? Egy aprócska kolompérral is jóllakathatja. Nagynénje észre sem veszi, hogy vele van. Majd eldugja a nadrágja zsebébe, ott ad neki enni.

–Nem bánom gyere velem, ha annyira szereted a kolompért – mondta és a zsebébe dugta.

Hamar az alvégi házhoz érte. Szerencséjük volt, Palkó nagynénje éppen akkor vette le a sparheltről a nagyfazék kolompért.

–Látom, fiam, megint éhes vagy – invitálta be a házba a gyereket a nagynéni. – Ülj az asztalhoz, és láss hozzá a falatozáshoz!

Palkónak nem kellett kétszer mondani. Villámgyorsan asztal mellé huppant, és tömte magába az ennivalót. Majdnem megfeledkezett a kicsi emberkéről.

–Adjál már nekem is! – mondta a zsebben ücsörgő hívatlan vendég.

Palkó óvatosan, hogy nagynénje észre ne vegye, becsúsztatott a zsebébe egy kicsi kolompért. Olyan kicsi volt, mint egy kis kenyérmorzsa.

Amikor a kicsi emberke meglátta, mit adott neki, mérgesen ráripakodott:

–Tán csak nem gondolod, hogy ezzel jóllakok? Ez még a fél fogamra sem elég. Adjál nekem rendes adagot, vagy engedj közel a fazékhoz! Majd én kiszolgálom magamat.

Még mielőtt a fiú tudott volna mondani valamit, a kicsi emberke kiugrott az asztalra. Maga elé fogta a fazekat, s mohón falni kezdte a kolompért Palkó és a nagynéni legnagyobb csodálkozására.

–Kit hívtál magaddal vendégségbe, Palkó? – kérdezte ámuldozva a nagynéni. – Hiszen az a kicsi mitugrász, kiesz minket a házból.

Igaza volt, mert a kicsi emberke egy szempillanat alatt eltűntette a fazék kolompért. Még csak mutatóban sem maradt belőle. Ellenbe követelte, hogy a nagynéni főzzön neki még egy fazékkal. Ha nem teljesíti kérését, szétrúgja a házat.

A nagynéni kénytelen volt lemenni a pincébe, és egy újabb adag kolompért hozni a kicsi emberkének. Egymás után hozta fel a pincéből, s már attól tartott, elfogy, mikor egyszer csak a babszem nagyságú ember elégedetten kezdte a szája szélét törölgetni.

–Ej, de jóllaktam – örvendezett. – Régen ettem ilyen finom kolompért. Jutalmul most bármilyen kérést teljesítek.

Palkó és nagynénje egymásra néztek. Először azt hitték rosszul hallották, amit a kicsinyke emberke mondott.

–Jól hallottátok – erősítette meg. – Kérjetek valamit, s én teljesítem.

Sokáig törték a fejüket. Vajon, mit kérjenek a kicsi embertől? Mi lenne jó nekik?

Végül megegyeztek, az lenne a legjobb, ha Palkó édesapja megkapná azt a sok pénzt, amivel a földesúr elcsalt tőle.

Így Palkó a kicsi emberkéhez:

–A falu földesura sok pénzzel tartozik édesapámnak. Kérlek, segíts, hogy megkapjuk a pénzt!

–Csak ennyi? – csodálkozott el a kicsi emberke. – Kérhettek volna többzsáknyi aranyat, ezüstöt és drágakövet is. Azt is teljesítettem volna. De, ha ez a kérésetek, ezt is szívesen teljesítem. Holnap édesapád menjen el a földesúrhoz, és kérje el a tartozását!

–Jaj, ha édesapám, ezt teszi, a földesúr fejét veteti. Hogyan gondolhatsz ilyet?

–Ne félj semmitől! Meglásd, kérésed teljesülni fog!

Palkó hitte is meg nem is, amit a kicsi emberke javasolt neki. Hazament és előadta, mit tegyen másnap reggel, ha pénzéhez akar jutni.

–Fiam, halálba küldesz. De ha ezt akarod, elmegyek. Legalább megszűnik keserves földi életem – mondta az édesapja és búcsúzkodni kezdett fiától és feleségétől.

Félve nyitott be a földesúr házába.

–Mit akarsz! – ripakodott rá a földesúr. – Nem megmondtam, hogy nincs munka? Majd szólok, ha lesz. Most pedig tágulj innen!

A szegény ember már majdnem sarkon fordult, de valahogy mégis erőt vett magán, és kinyögte:

–Nem is ezért jöttem. Szeretném megkapni azt a pénzt, amivel a nagytiszteletű uraság tartozik nekem.

–Micsoda? – kerekedett ki a földesúr szeme. – Még, hogy én tartozom neked? Ez rágalom. Fejedet vetetem.

Azonnal megparancsolta a zsandárjainak, hogy a szegény embert csukják tömlöcbe, másnap hajnalban meg nyakazzák le.

–Látod, mit tettél? – siránkozott Palkó, amikor értesült édesapjáról. – Holnap hajnalban búcsút inthet fejének.

–Nem eszik olyan forrón a kását – jött rá mindjárt a válasz.

Palkó nem tudta, mire vélni a dolgot. Már nem nagyon hitt a kicsi emberkének. Egész nap búslakodott anyjával együtt.

Eljött a másnap hajnal. Amikor a földesúr kakasa kukorékolt egyet jött a bakó Palkó édesapjáért. Elvezette a kivégzőhelyre, hogy végrehajtsa az ítéletet.

Amint felemelte a bárdot, hogy lesújtson vele, hirtelen aranytallérok kezdtek hullani belőle. Úgy záporoztak, hogy egy szempillanat alatt az egész vesztőhely környékét vastagon ellepte.

Nem kellett több a bakónak, mindjárt elfelejtette, mi a teendője. Leugrott a földre és két marokkal szedte, gyűjtötte zsebeibe a rengeteg aranytallért.

A fülsiketítő csilingelésre a falu apraja nagyja összefutott.

A földesúr felébredt a nagy zajra. Kirohant a házából, hogy rendet tegyen.

–Senki ne merjen az aranytallérokhoz nyúlni. Ez itt mind az enyém – ordította, de senki sem figyelt rá.

Amikor ezt látta ő is lehajolt, és belemarkolt az előtte lévő aranytallérba. De azonnal vissza is rántotta, mert az úgy megégette a markát, hogy lyukas lett tőle a tenyere. A nagy fájdalomtól futásnak eredt, és talán még most is fut, ha meg nem halt közben. Soha többé nem jött vissza a faluba.

A falusiak jól megszedték magukat aranytallérral. Palkó édesapjának is mondták, hogy csak tömje tele zsebeit vele. Mire ő ezt felelte:

–Csak annyi kell, amennyivel a földesúr tartozott nekem, egy árva réz garassal sem akarok többet – kivette az aranytallérok közül, ami neki jár, s elindult haza.

Otthon újabb meglepetés várta.

Ki tudja, hogyan, mi módon, éppen a környéken járt a király. Tudomást szerzett, hogy a földesúr elfutott a faluból.

–Egy falu mégsem lehet meg földesúr nélkül – mondta. – Szegény ember, ezentúl te leszel a falu új földesura.

Palkó édesapja alig bírt megszólalni a nagy meglepetéstől:

–Fenséges királyom, köszönöm a bizalmat, de én már öreg vagyok ehhez. Nem lehetne az új földesúr, fiam Palkó?

–Lehetni, lehet, ha ezt szeretnéd – válaszolta a király. –Akkor mától kezdve Palkó lesz a falu földesura.

Ennek mindenki nagyon örült, hiszen a falusiak jól tudták kiválóbb embert nem is találhattak volna nála.

Palkó is boldog volt. Többé nem kellett éhezniük. Mindenük volt, még több is, mint amennyi kellett. Ezt mindig szétosztották a szegények között.

A nagy örvendezés közepette megfeledkeztek a kicsi emberkéről. Senki sem tudta, hová lett. Palkó egy idő után keresni kezdte, hogy megköszönje segítségét. Akárhogy is kereste, nem lelt rá többé. Pedig az utcán olyan óvatosan lépkedett, mintha tojáson járna. Nem akarta volna, hogy agyontapossa.

–Ki tudja, hová lett az emberke, kis unokám? Talán elment egy másik faluba, de az is lehet, hogy éppen a mi falunkban jár. Ezért mindig nézz a lábad elé, nehogy rátaposs! – mondta drága nagyszülém, és pipára gyújtott.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!