Kedves Barátaim!

Ti, akik végig kíséritek utamat, az emlékek útján, számotokra megjegyzem, hogy egy kis kitérőt teszek az emlékezésben, és megosztok veletek pár, gyemekkori történetet, amit még édesanyámtól hallottam.

Köszönöm, hogy Veletek emlékezhetek!! 

Aki nem szereti olvasni más emlékeit, azt kérem, ne tegye!

8. rész

Az emlékeim felidézésében, már elég jól haladok, ha még mindig a vén diófák alatt ülnék, már biztosan megderesedett volna a hajam.:)

Ettől függetlenül, mégis nagyon szeretek, és most már még többet gondolok a diófákra, akik elindítottak az emlékezés útján.

Édesapám, amikor ültette őket, úgy gondolta, amikor egy-egy fia megszületett, hogy nekik ülteti a diófát, hogy gondozzák, és tanulják meg a természet szeretetét. Tanuljanak meg gondoskodni…Velük együtt nőjenek fel. Tudva azt, hogy a diófák nagyon sokáig élnek, és még az ükunokák is ülhetnek alatta....sőt.

Nem gondolta (talán), hogy lesz még egy lánya, akit nem is ismer, és még ő is profitál belőle. :)

Ez nagyon kellemes, és erre gondolni felemelő érzés.

Még velem is jót tett az édesapám ismeretlenül.

Mesélte édesanyám, hogy volt a kertünkben egy ásott kút, amit még apukám ásott, aminek a helye még mindig meglátszik. Amikor építkeztek a tanyán, egy éjszaka hatalmas robajra ébredtek, nem tudták mi történhetett, és a kertben az a nagy ásott kút beszakadt. Hála Istennek, senki nem volt a közelében, mert bizony elnyelte volna. Az ott keletkezett agyagos sáros föld, abból lett a vályog, és abból építették fel a családi házunkat. Ezt sokszor mesélték el, hogy miért van akkora széles gödör a kertünkben. A kúttól nem messzire ültetett diófa, még ma is áll, -bár ez a része a kertnek már nem a miénk.

A gödörről jut eszembe, hogy a háborúban, nem messze a házunktól, talán százötven méterre, bombát dobtak le, és akkora gödör lett, hogy abba hordták a környékről a döglött lovakat szekerestől. Mindenféle hulladékot hordtak bele, mert nem tudták mivel betemetni olyan hatalmas krátere volt. Szörnyűséges dolgokat meséltek arról az időről. Mégis, szeretek ezekre a régi történetekre emlékezni. Nekem, ezek az emlékek nem megélt, csak hallott történetek, mégis az enyémekként kezelem őket.

A háború idején, annyira hozzászoktak a borzalmakhoz, hogy a bátyáim, akik már akkor nagyocska fiúként minden érdekelte őket, sok mindent tettek, amit egyébként, normális körülmények között biztosan nem tettek volna. Az erdő árkában sok halott katona hevert,  különböző fegyverek voltak szanaszét. Édesanyám egyedül volt a gyerekekkel, apukám a háborúban, nem igazán tudott felügyelni rájuk. A szomszéd nagyobb fiúkkal összeverődve mentek, és ki a bátrabb alapon, gyűjtötték a fegyvereket, lőszereket. A halott katonákról levett sisakokban rohangáltak. Játszották a háborút, ami nagyon is valóságos volt.

Egyik alkalommal, a háború után, édesapám éppen otthon volt, elmentek anyukámmal, szekérrel a piacra, sok éhes szájat kellett betömni, így a gyerekek egyedül voltak otthon. Akkor már hatan voltak testvérek, a legkisebb két éves volt. A legidősebb nővérem, már tizennégy-tizenöt éves lehetett. Abban az időben, az ilyen korú lányok már háztartást vezettek és gondoskodtak a kisebb testvéreikről, ha szüleiket elszólította a munka.

A fiúcsapat, elment portyázni a környékre. Nem messze volt tőlünk a vasút, és a sínek mentén sok mindent találhattak, amit a vonatokból kidobáltak, vagy a repülőkből kihullottak, és azokat szedegették össze a fiúk. Zsákmányukkal hazatérve, voltak köztük nagyon szép vörös csillagok, ceruzák, babák, és a konyhában játszottak velük.

A kályhában égett a tűz, és a legidősebb bátyám, aki akkor volt kilenc éves, fát rakott a tűzre. Véletlenül kiesett egy parázs és éppen az egyik talált „játékra” hullott. Hatalmas robbanás rázta meg a házat, a bátyám vérző arccal, testtel, ordítva rohant ki a házból. Egy, az udvaron álló fához bújt, azt ölelte, és szűnni nem akaróan ordított, és vérzett mindene. Lepedőbe csavarták, hogy szüntessék valahogy a vérzést. A többi gyereket is érte imitt, amott szilánk, de azoknak begyógyultak sebeik. Ami egy kicsit "vicces" ebben a szörnyűségben, hogy az akkor  két éves nővérem éppen a bilin ült, és berepült szegény az ágy alá, de semmi baja az ijjedtségen kívül nem lett....hát ennyi.

 Édesapámék akkor jöttek hazafelé, rohantak nekik szólni a szomszédok, hogy mi történt. Szegény szüleim, és testvéreim. Még belegondolni sem tudok mekkora ijjedtség volt mindenkiben. Gyorsan szekérre rakták és vitték be a kórházba, ami pár kilométerre volt tőlünk. Mint ott kiderült, bár ezt már ők is tudták, egy robbanó töltet volt a játékban, ami kivitte az egyik szemét, ujjai egy részét leszakította, testét szilánkok borították. Később a másik szemét is ki kellett operálni. Teljesen vak lett. A háború ártatlan áldozata. Nem tudni, hogy kik, azzal próbáltak még több áldozatot szedni, hogy a repülőből kidobáltak robbanós játékokat, a gyerekek azt összeszedték, és ha „kedvezett” a helyzet, sajnos megsérültek, vagy meg is haltak.

Ettől függetlenül, amikor már felnőtt megnősült, jogi diplomát szerzett, és a sok stressz okozta szívbetegségben ötvennégy évesen meghalt.

Egy külön könyvbe megírható lenne az ő története is, a sok szörnyűséggel, amit átélt, az emberek kegyetlensége, és szeretete ami végig kísérte életét. Sok időt töltöttem vele és családjával, az egyetlen lányával, akivel együtt készült fel a jogi diplomára.

Az emlékek, azok lehetnek magánügyek, vagy közügyek. Az én emlékeim is az enyémek, még akkor is ha megosztom másokkal. Marad még bőven amit nem oszthatok meg bárkivel, vagy senkivel, még sajnos a legközelebbiekkel sem...

Egyébként sokat gondolkodom azon, miért is írok le ennyi mindent. De, csak az a magyarázat, hogy nagyon sok keserű, nehéz, és fájó esemény marad még így is. Ezt nem lehet húrcolni, talán ettől könnyebb lesz a többi...

Ne vessetek rám követ ezért, de kérem, írja meg az is a véleményét aki nem nézi jó szemmel, hátha tanulok belőle...és én csak emlékezem...