Miért születtem? Miért élek ezen a sárgolyón? Nem tudom. Szeretném tudni az okát, de sehogy sem jövök rá. Pedig szinte minden nap felteszem magamnak ezeket a kérdéseket. Mi a szándéka velem a Teremtőnek? Bizonyára rám is kiosztott valami feladatot.
   Sok mindent csináltam életemben. Életem alkonya felé közeledve már nyugodtan bevallhatom igazából egyiket sem szerettem. Valamit tenni kellett, ha már megszületett az ember. Valójában munkahelyeimet én választottam. Most lehet mondani nyugodtan, amit főztél, akkor ezt edd is meg! Legtöbb munkahelyemmel eleinte úgy voltam, hogy talán még tetszett is, csak később jöttem rá, nem nekem való vagy éppen untat. Bizonyára ezt olvasva vannak, akik azt gondolhatják rólam szörnyű alak lehettem. Nem vitatkoznék velük, lehet, hogy igazuk van.
   Sok gond volt velem, és talán a mai napig is van. Nem tehetek, róla ilyen vagyok. Akinek ez nem tetszik, kerüljön el. Senki ne próbáljon meg átnevelni. Már nem szeretnék megváltozni.
   Nagyon sok minden érdekelt az életem során. Nem kell félni, nem fogom velük untatni az Olvasóimat. Mindig vevő voltam az új dolgokra. Előfordult, hogy ezért meg is róttak. Próbáltak visszafogni, mint a kiscsikót, amikor kiszabadulva az istállóból megpillantja az üde, zöld legelőt. Vidáman, féktelenül nyargalászik, és mindent egyszerre szeretne megismerni.
   Voltak dolgok, amelyek nagy hévvel fellobbantak bennem, s oly hirtelen ki is aludtak. Egy valamitől nem tudok szabadulni. Elkísér egészen fiatal gyermekkoromtól a sírig. Munkahelyeimen is mindig ott volt velem. Rágta agyamat, szívemet, elvonva figyelmemet az ottani teendőkről.
   Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, engem íráskényszer hajt, nem enged szabadon. Megbilincselt és rabságban tart életem végéig. Ha meglátok egy fehér papírt vagy újabban a számítógépem szövegszerkesztőjét iszonyatos késztetést érzek, hogy írjak és írjak. Nem tehetek róla. Kár is lenne letagadni. Hiába tiltakoznék, tudom úgyis ő az erősebb és egy – kettőre leteperne.
  Hányszor megesett velem, hogy munkahelyeim valamelyikén valósággal fizikai fájdalmat éreztem, ha nem írhattam. Nagyon jól tudom ez a munkám rovására ment. Nem bírtam megfelelően a teendőimre összpontosítani.
   Természetesen ezt a közelemben lévők nem értették. Csupán annyit tudtak belőle levonni, hogy rossz munkaerő vagyok, akitől jobb minél előbb szabadulni vagy, ha marad is a „megtűrt” kollégák közé sorolni, akikre nincs semmi sem bízva. Fizetésük a legalacsonyabb kategóriában van. Jutalmat, kitüntetést sohasem kapnak. Hogyan is kapnának, amikor ők a „megtűrt” kollégák, örüljenek, hogy nem rúgják ki őket.
Igen az írás, a betűk koptatása mindig meghatározta életemet.
   Ahogy most visszaemlékezem, már egészen fiatalon érdekelt az alkotás. Talán harmadikas lehettem az általános iskolában. Alig voltam túl a betűvetés fortélyain, amikor nekiláttam, hogy egy történelmi regényt írjak. Otthon a konyhában egy sámlin próbálkoztam összehozni a nagy műt. Soha nem fogom elfelejteni, hogy szegény anyám, milyen jót nevetett, amikor beleolvasott.
   Én, mint buta gyermek, mindjárt belevágtam a közepébe. Egy csatáról szólt volna a regényem. Ugye, mint harmadikas kisdiák, főleg a csata, a harc, a háború érdekelt. Pedig egyen témájú regényhez, mennyi minden más is kell. Aki már próbálkozott ilyennel, az tudja. De én felrúgva ezt a szabályt szám szerint kezdtem felsorolni a csata résztvevőit, úgy gondolván, ez így helyes.
  Akkor még nagyon sok hiányosságaim voltak a történelem terén, meg úgy általában a valóságról (lehet, hogy még ez manapság is fennáll). Könyvemben százharminckét király több száz herceg, gróf, nagyúr sorakozott fel a csattéren, hogy összemérje erejét az ellenséggel.
─ Édes kisfiam, – mondta édesanyám segítően – egy csatában legföljebb két király vehet rész, de különben is királyok nem igen szoktak a csatatéren harcolni. A katonáikat küldik oda, hogy öljék egymást.
   Ezt hallván, kicsit elszomorodtam. Valahogy hamarosan el is ment a kedven a regényírástól. De ez csak időleges volt. Az íráskényszer hamar, újból kitört belőlem.
   Mint általában a korombeli gyerkőcök, mi még olvastunk izgalmas ifjúsági regényeket. Engem főleg a fantasztikus írások érdekeltek. Verne Gyula volt a kedvenc írom. Sok művét olvastam. Ezek közül a legnagyobb élményt a „Rejtelmes sziget” volt. Napokig a bűvkörében éltem.
„Ilyet én is tudnék írni” - mondogattam magamban. Az ábrándozásból valóság lett. Egy nap azt vettem észre, hogy írni kezdtem egy fantasztikus regényt. Kísértetiesen hasonlított a fent említettre.
   Amint nagy hévvel körmöltem a leendő, soha el nem készült regényemet, a háttérben szólt a rádió, ahol éppen valami esti, irodalmi előadás volt hallható. Ketten beszélgettek. Nagyon jól emlékszem, amit az egyik beszélő mondott: „Az nem igazi író, aki mások műveit utánozza.” Ez a mai napig beleégett az agyamba.
   Tudom, mintha a kezemben lévő toll hirtelen áttüzesedett volna, és égetné ujjaimat. Úgy vágtam földhöz az íróeszközt, hogy mindjárt kettétört.
Így nem lettem Verne utódja. Igaz a fantasztikus irodalom a mai napig érdekel. Néha – néha ellátogatok ide is. Írtam pár rövid novellát, amelyek megjelentek egy eszperantónyelvű antológiában.
   Az igazi sikert egy iskolai Ki Mit Tud hozta meg nekem. Az egyik írásomat felolvasta osztálytársam és így visszatekintve sok – sok év elmúltával elmondhatom másoknak is tetszett. Ez nagy lökést adott a továbbiakra nézve.
   Mese mindig érdekelt. Hiszen olyan jó mesét hallgatni vagy olvasni. Egy jó mesében megszűnik minden földi, fizikai határ. Szárnyalhat az ember, és a mesében minden lehetséges. Az utóbbi időkben szinte csak mesét írok. Követem a magyar népmese csodás világát.
   Még mielőtt, valaki megszólna az előbbi kijelentésem miatt, hogy nem igazán író, az, aki másokat utánozza. Ezt továbbiakban is fent tartom. Ne is így értettem az utánzást. Mindig igyekszem olyan mesét kitalálni, amely még nem volt.
   A magyar népmese sem egy pillanat alatt született meg. Valaki kitalált egy történetet, elmesélte barátjának, rokonának, az tovább adta a szomszédjának, és az megint egy másik embernek a pásztortűz mellett vagy télen a tollfosztóban.  Mindenegyes alkalommal tettek hozzá és vettek el belőle.
   És ez olyan csodálatos. Az igazi mese egy közös alkotás. Megengedem, ha valaki úgy látja, hogy a mese attól jobb lesz, ha elvesz belőle vagy tesz hozzá, akkor tegye azt. Meséimnek életre kell kelniük, hogy segítsenek másoknak.
   Remélem, ezzel más is egyetért, a mese nem csak gyermekekhez szól. Mesét olvasnia, de legalább hallgatnia kellene minden korosztálynak.
   Az a nagy vágyam, hogy a mesét újból megszerettessem mindenkivel. Hogy ez sikerül-e? Nem tudom. Majd a jövő eldönti. Mindenesetre addig is alázattal fogok mesélni.