Hajdanában, amikor még nagyapám sem élt, de talán még annak az öregapja se, túl az Óperenciás-tengeren, ott ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy macska.

Ez még így mind rendjén lett volna, hiszen ezek a négylábú, doromboló jószágok mindenhol előfordulnak, főleg ha közelben finom, friss tej illatát érzik.

Mi macskánk nem arról volt híres, hogy szerette ezt a fehér italt. Sőt ellenben rá sem tudott nézni. Gigáján egy csepp tej annyi sem ment volna le. Helyette inkább a boros flaskák érdekelték. Szívesen kortyolgatta a hegyeknek mámorító nedűjét. Nem telt el egy nap se, hogy ne nézett volna jól a pohár fenekére, és mire este lett úgy berúgott, mint az albán szamár. Dülöngélve ment haza a kocsmából, és otthon kiült a háza tetejére, és onnan óbégatott a nagyvilágba a szomszédok nagy bánatára.

Kezdetben a mellette lakók tűrték a reggelig tartó tivornyákat, néha megkérték, hogy legyen kicsit csendesebb. Amit meg is ígért, de soha nem tartott be.

Az utcabeliek nem tudták, mit kellene tenni, hogy visszakapják nyugalmukat.

Nem mertek erélyesen fellépni ellene. Ugyanis az a hír járta, hogy őkelmének varázsereje van. Aki megbántja, azt egérré változtatja és felfalja.

─ Nem mehet ez így tovább suttogták háta mögött a szomszédok – Tennünk kell valamit, hogy ez a részeges macska megjavuljon.

De senki nem tudta, hogyan lehetne jó útra téríteni a részeges macskát. Elhatározták, hogy kihirdetik, aki megneveli, leszoktatja az italozásról, azt busásan megjutalmazzák.

Gyorsan híre ment, és jöttek is próbálkozok, de senkinek sem sikerült a macskanevelés. Mindegyikőjük egy idő múltával feladta, és logó orral tovaállt.

A macskán semmiféle praktika nem fogott. Hiába volt szép szó, fenyegetés, továbbra is, amire este lett a sárgaföldig leitta magát a cimboráival. Éjszakák megint hangosak és zajosak voltak. A környékbeliek nem tudtak tőlük aludni.

Az emberek nagyon elkeseredtek. Mi lesz velük, ki fogja megnevelni a macskát. Egy idő után elfogytak a jelentkezők. Senki nem jött szerencsét próbálni.

Az egyik este mégis csoda történt. Egy legényke jelent meg a faluban, és mindjárt bekopogott az első házba, ahol egy százéves öregasszony lakott.

─ Jó estét öreganyám! - köszöntötte illően a ház öreg lakóját – Tudna-e éjjelre szállást adni? Nagyon elfáradtam a hosszú úton. Egész nap gyalogoltunk a kiskutyámmal, mire ideértünk.

─ Ha akarom, akkor tudok adni – mondta az öregasszony -, de mondd csak, hol van a kutyusod? Nem látom sehol.

─ Itt van a hátizsákomban – húzta elő a kutyát a legényke – Szegényke nagyon elfáradt a gyaloglásban.

─ Elalhatsz nálam a kutyáddal, de figyelmeztetlek, mifelénk az éjszakák mindig nagyon hangosak a macskanyávogástól. Ember legyen a talpán, aki tud a részeg macskától aludni. Szerintem jobban tennéd, ha továbbállnátok egy másik faluig, ha pihenni akartok.

A legényke és kutyája olyan fáradt volt, hogy eszük ágában sem volt tovább menni. Alig várták, hogy lehajthassák fejüket valahová.

Az első órák kellemesen teltek, de amikor a részeg macska megjelent cimboráival, olyan nagy tivornya lett, hogy tán még a holt ember is felkelt a sírjából a nagy nyivákolásra.

A fiúcskát és kutyáját is felébresztették, pedig olyan jól aludtak, mint a bunda.

─ Mi ez a nagy kornyikálás? - kérdezte értetlenül a kemence mellül a lócán az öregasszonytól.

─ Megmondtam fiam, ez az átkozott macska ne fog hagyni bennünket aludni. Így megy ez minden éjjel. Nincs a földön ember, aki leszoktatná az italozásról, meg a részegségről.

─ Majd én megtanítom ezt a macskát kesztyűbe dudálni. Ígérem, úgy megnevelem, hogy elmegy a kedve, hogy boros flaska után nyúljon – fogadkozott a legényke.

─ Jaj, fiam, ezt már sokan megpróbálták, de eddig még senkinek se sikerült. Mindenki csúful kudarcot vallott. Vigyázz, hogy ez a fránya macska, nehogy egérré változtasson és megegyen!

─ Ne féljen öreganyám, amíg engem és a kutyuskámat látja! Reggelre a részeges macska a világ legjózanabb állata lesz a földgolyón.

Az öregasszony hitte is meg nem is, amit a legényke mondott. Nem nagyon hitt benne, de mégis hagyta, hogy próbát tegyen.

A legényke még azon az éjjelen a kutyájával kiment az udvarra, és megkeresték a macskát. Őkelme most is dajdajozott haverjaival, és olyan hangosan, hogy csak úgy zengett bele a környék.

A legényke odament hozzájuk, és kérdőre vonta a részeg társaságot:

─ Mi ez a nagy mulatozás?

A tivornyázó kandúrok bambán ránéztek, és éktelen hangon vihogni kezdtek.

─ Mit akar itt ez a fiúcska ezzel a korcs, kicsi kutyával? - kérdezték egymásra nézve – Csak egyet fújunk, és jaj, neki. Tűnjetek el a szemünk elől! Ne zavarjátok a mulatozásunkat!

A kicsi kutya nagyon mérges lett, amikor meghallotta, hogy egy macska őt korcsnak nevezte. Mindjárt vicsorogni kezdett fogaival, és a macskák közé ugrott.

Sikerült is neki elkapni a legjobban dülöngélő állatot, és a bundáját tépte, marcangolta, de úgy hogy majdnem a macska lelkét is kirázta belőle. Ugye nem kell mondanom, kit kapott el? Nem volt az más, mint az a macska, akivel az embereknek legtöbb gondja volt.

Ezt látván a többi macska jobbnak látta, ha világgá fut, és többé még csak a falu közelébe se merészkedik.

Szerencsétlen állat, akit a kicsi kutya szorongatott, ijedtében mindent megígért, hogy csak szabaduljon.

─ Ígérem, ezentúl rendes macska leszek. Soha többé nem rúgok be. A falu legszófogadóbb teremtményeként fogok élni. Jövőben csak az egerészés érdekel. Meglátjátok, milyen jól viselkedem.

A fiúcska visszahívta a kicsi kutyát:

─ Engedd el kutyuskám! Remélem, tanult a leckéből.

─ Igen, igen tanultam – fogadkozott, amikor a kicsi kutya engedett a szorításból.

A falu elcsendesedett. Mindenki újból elégedetten konstatálta, hogy csönd van. Nem kell egész éjjel a rettenetes macskanyávogást hallgatni. Az is kiderült, hogy a részeg macska nem is tudott varázsolni, és nem is kellett volna tőle félni, hogy az embereket egérré változtatja, és megeszi őket.

A legényke és kicsi kutya megmentette a falut a részeg macskától, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.