Egy ideje azt vettem észre magamon, hogy előszeretettel figyelem az embereket. Bevásárlóközpontban, ügyintézések várakozásai és egyéb sorban állásos időtöltéseim során, valamint a gyakran meglehetősen pörgős életű virtuális közösségi oldalakon is. Nem erőszakosan vagy kihívóan űzöm ezt a sportot, sokkal inkább a háttérből, fél szemmel vagy éppen a sorok közötti tartalmakat más szemmel, szinte fürkészően olvasgatva. Viszonylag rövid idő alatt roppant érdekes tapasztalatokat sikerült szereznem az egyes viselkedésformákat és kapcsolatokat illetően. Minden ember, minden helyzet, minden téma más és más, mégis néhány azonosság fellelhető.  

"Ne félj az árnyaktól. Csak azt jelentik, hogy valahol fény van a közelben." (Ruth E. Renkel)

Akivel tehettem, természetesen beszélgetésbe elegyedtem. Sorban értek az ebből fakadó meglepetések, mivel érezhetően - és szinte kivétel nélkül – néhány mondatnyi bevezető után megnyíltak és egyre közlékenyebbé váltak az emberek. Idősek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek egyaránt. Ebből sikerült levonnom azt a következtetést, hogy nem zárkózunk be és bizony, roppant igényünk van a beszélgetésre. Csak úgy. Minden érdek nélkül, magáért a beszélgetésért. Akkor is szeretjük, ha meghallgatnak bennünket, ha éppen nem értenek velünk egyet az adott témában. Azt nem állítom, hogy nem voltak döbbent tekintetek a megszólítás, a beszélgetés kiprovokálását követően. Voltak bizony. Láthatóan és érezhetően ma már meglepődünk, ha valaki megszólít bennünket, s úgy közeledik felénk, hogy nincs benne taktika. Azonban miután némi kételkedés után meggyőződünk a másik fél „ártatlanságáról”, a kezdeti bizalmatlanság - és sok esetben szinte megrökönyödés - gyorsan enyhül, majd beszállunk a diskurzusba. Hiába, egy mosoly még mindig csodákra képes! És még mindig nem kerül pénzbe…

"Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megõrizd a nyulgalmad.  Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd." (Mahatma Gandhi)

A legfeltűnőbb jelenség, hogy divat lett panaszkodni és elégedetlenkedni. Általában konkrétan ugyan csak kevesen tudják megfogalmazni, mi a bajuk a világgal, magukkal, másokkal, mégis zúdulnak a panaszáradatok, melyek aztán vérmérséklettől függően szidalmakba is nagyon könnyedén váltanak. Sok esetben valódinak sem nevezhető, csupán vélt sérelmek és vélt igazságtalanságok miatt. Ritkán vesszük a fáradtságot, hogy tisztázzunk bizonyos helyzeteket, s maradunk a magunk által képzelt, mögé képzelt sérelmekben. Újabb panasszal rendezzük le, mely szerint nincs erre időnk, rohanunk egész nap, zúdulnak ránk az egyéb problémák, s mintegy menekülési útvonalként még a gyereket is felhasználjuk, hogy mennyi időnkbe, figyelmünkbe, energiánkba kerül, ami miatt persze másra megint nem marad. Nagyon könnyen mentjük fel magunkat az őszinte beszélgetések alól. Nem jut eszünkbe, hogy ennek hatásaként mindig újabb és újabb terheket vagyunk kénytelenek tovább cipelni és egy idő valóban úgy érezhetjük már, hogy agyon nyomnak a problémák. Lelki terhek, megoldatlan, ki nem beszélt sérelmek terhelnek bennünket, s egyre frusztráltabbá válunk, ami újabb, stressz alatt tett nem a legjobb hangsúllyal kiejtett mondatokhoz, megjegyzésekhez vezet. Egy ördögi körbe, spirálba kerülünk, s ez egyre csak lehúz bennünket, ahelyett, hogy egy-egy őszinte beszélgetéssel elejét vennénk ennek és felfelé törekednénk. Mindenre lehet kifogásokat gyártani, még a kifogásokra is. Azonban nincs az a kör, ami egyszer be ne záródna és ebből adódóan csakis mi magunk lehetünk a sérültek, hisz ezekbe a körökbe rendre magunkat zárjuk be. Aztán jönnek a panaszok. Meg a betegségek. Meg a megromlott kapcsolatok. Az őszinteség mennyivel kifizetődőbb lenne. Főleg hosszú távon…

"Ha fát ültettél, türelemre van szükség.
Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd, mennyit nőtt a gyökere." (A. Oakwood)

Fentiek egyenes következményei a megromlott kapcsolatok, a felbomlott házasságok, s nem hagyható ki a lelki problémák által saját magunk által saját magunknak szerzett betegségek sorozata sem. Erre orvos barátom nem régiben megjegyezte, hogy az utóbbi évek alatt praxisában szerzett tapasztalataiból több kötetes tanulmányt is tudna írni. Alkohol, dohányzás, drog, pánik, depresszio külön kötetet tennének ki. Miért is? Talán mert nem beszélgetünk otthon. Már a gyerekkel sem. Bennünk marad, aminek nem kellene. Feldolgozhatatlanul. Forrongunk legbelül, s kézenfekvő, hogy azon „verjük el a port”, aki épp kéznél van. Általában a partnerünkön. Oda-vissza. S egy idő után csodálkozunk, hogy megrekedünk a kapcsoaltban, házasságban és kifelé kacsingatunk. Vagy bekövetkezik az „ágytól, asztaltól” történő végleges elválás vagy sem. De, ha már lélekben elváltunk, minden bizonnyal nem bújunk este a párunk mellé és nem simogatjuk meg a fejét. Meglepődünk, ha jön más és megteszi helyettünk. Utólag talán észbe kapunk, hogy miért nem hallgattuk meg, figyeltünk rá jobban és miért kínáltuk fel szinte tálcán annak a másiknak. Az esetek többségében persze ekkor már késő. Még kevesebb esetben próbáljuk meg utólag helyrehozni, megjavítani azt, ami működés közben elromlott. Ha a mosógépünk, autónk, hűtőszekrényünk elromlik, azonnal hívjuk a szerelőt, vagy szervizbe szaladunk. Miért élvez elsőbbséget egy gép és miért nem próbáljuk a saját kapcsolatainkat, s azok meghatározta életünket szervizeltetni? Legalább saját magunk által, még, ha kontár munka is lenne. A lelkiismeretünknek viszont jót tenne, ha legalább megpróbálnánk. Nagyon is. Mert addig sem figyelnénk másra, csakis egymásra. A bizalmat nehéz megszerezni, de megtartani legalább annyira az. Érezzük ugyan, hogy még nem veszett el teljesen, még van egy vékony szál közöttünk és mégsem merjük felvállalni, hogy visszaszerezzük. Hagyjuk kisétálni az életünkből mindazokat, akik valaha sokat jelentettek. Eldobjuk egymást, mint egy használt papírzsebkendőt és könnyedén előveszünk egy újat. Egy új kapcsolatot. Amiben és amivel bármikor hasonlóan járhatunk, mert garanciajegyet nem kapunk hozzá. Igaz, az internetes társkereső oldalak nem prosperálnának ennyire. Szinte már-már közösségi oldalakká váltak, ahol éppen a beszélgetések vették át a vezető szerepet az ismerkedés köpenyébe bújtatva. Azok a beszélgetések, amik valahonnan valamikor hiányoztak. Az oldalakon megfigyelhető leggyakoribb szó, mint elvárás a másik felé éppen az az „őszinteség”, ami valahonnan valamikor hiányzott. Nem volt kellő türelmünk. Pedig a türelem, ahogy tudjuk, általában - és még mindig - rózsát teremni képes. A rózsa pedig a szeretet egyik ősi jelképe. Még mindig…

"A megbocsátás az az illat, amit az ibolya hint arra a cipősarokra,                            amelyik eltapossa őt." (Mark Twain)

S hogy mennyire nincs türelmünk, az jól látszik akkor is, ha csak egyetlen munkában töltött napon tudatosan megfigyeljük magunkat. Rohanunk valahova, sietünk valahonnan, türelmetlenül várjuk az általunk fontosnak gondolt e-mailt, szinte kapkodva keressük okos telefonunkban a szükséges telefonszámot. Százzal megyünk ott, ahol 60-nal lehetne és ha nem lenne a Radar Kontroll tábla az autopályán, talán két lábbal nyomnánk a gázpedált. Naponta látom, ahogy anyuka húzza maga után az óvodába menni egyáltalán nem hajlandó hisztiző gyereket és  nincs ideje megállni megsimogatni a kölyök fejét és letörölni a könnyeit elmagyarázva, hogy miért is nem maradhat otthon. Munka után robogunk a bevásárlóközpontba összeszedni a vacsorához valót. Ahelyett, hogy megállnánk a sarki kisboltban és tíz perc alatt végeznénk, autózunk és sorban állunk két órát. Aztán a nagy türelmetlenségben, mint a ping-pong labda ide-oda pattognak a szavak, mondatok, s hiába a legfinomabb vacsora is, ha veszekedéssel állunk fel az asztaltól. Nap, nap után képesek vagyunk úgy lefeküdni, hogy a bocsánatkérés elmarad. A megbocsátás is elmarad. Ha az ösztönök diktálta vágy erősebb, mint a sértődöttség bennünk, akkor van esély, hogy az összebújás felér egy bocsánatkéréssel és megbocsátással. Azonban, ha mindez fordítva történik, akkor mintegy büntetésként oldalra fordulunk, fejfájásunk lesz nagy hirtelen és azt hisszük, hogy megvonunk a másiktól valamit. Dehogy a másiktól! Magunktól. Leginkább. Nem olyan nagy dolog sem bocsánatot kérni, sem megbocsátani. Gyakorlat kérdése csupán és nem maradnának el az összebújások sem vélt vagy valós fejfájásaink miatt. S ha az „édes bosszú” kitervelésére elpocsékolt energiánkat másra fordítanánk, a megbocsátás igazán testi-lelki örömet is tudna jelenteni.

„ A boldogság szeretet kérdése, semmi másé.
Aki szeretni tud, az boldog ember.” (Hermann Hesse)

A Dalai Lámát, amikor arról kérdezték, mi az életünk célja az alábbiakat mondta: „Hiszem, hogy életünk célja a boldogság keresése. Ez világos. Akár van vallásos hitünk, akár nincs, akár ebben vagy abban a vallásban hiszünk, mindannyian valami jobbra törekszünk az életben. Ezért azt hiszem, hogy az életünk meghatározó célja a boldogság felé való haladás.” Tíz ember közül egészen biztos, hogy legalább nyolc a boldogságot valamilyen anyagi javak elérésében gondolja meglelni. Ház, autó, tengerparti nyaralás, pénz, vagyon. Talán csak a sorrendben lennének eltérések. Keveseknél szerepelne a sorban maga a „szeretet”, de az őszinteség, a türelem, a működő kapcsolatok, az elfogadás sem tartoznának a leggyakoribb boldogság-mérő fogalmak közé. Fentiek között mégis a szeretet lehet csak az, ami a boldogság-keresésünk útján – a Dalai Lámától függetlenül is – vezérelhetne bennünket, ha megtanulnánk szeretni. Ahogy a boldogság sem azonos az örömmel, akár a tartós, akár a pillanatnyi örömmel sem, úgy a szeretet sem azonos a szerelemmel. Rokonsági viszonyban állnak ugyan, de nem ugyanazt testesítik meg. Természetesen mindenki azt gondolja magáról, hogy képes szeretni. Emberi gyarlóságunk része talán az is, hogy azt hisszük, őszinteség, elfogadás, megbocsátás és türelem nélkül is tudunk szeretni. Amint egy veszteség okozta fájdalom során kicsit jobban körülnézünk lelkünk bugyraiban rájövünk, hogy a szeretetről alkotott elképzelésünk valahol sántít, mert nem tudtunk megbocsátani, nem voltunk őszinték, nem gyakoroltuk a türelmet. És elsősorban magunkat sajnáljuk a veszteség miatt, s nem az elszalasztott bocsánatkéréseket, a beszélgetéseket, az odafigyelést. A Dalai Láma is sokkal emberibb fogalmakban véli a boldogság keresésének útját. Olyanokban, mint szeretet, ragaszkodás, barátság, könyörületesség. A sorrend szinte itt is mindegy.  

”Egy kapcsolat igazi próbája, hogy bár nem értünk egyet,                 nem eresztjük el egymás kezét.” (Alexandra Penney)

„Ahol szeretet van, minden van”. Állt egy régi, hímzett falvédőn egy parasztház sparheltje felett, s a ház népét, de különösen az otthon melegét megteremtő feleséget a mindennapi főzés közepette diszkréten figyelmeztette arra, hogy a család boldogság-keresése is az ő kezében van. Nem csak a fakanál. Ma nincsenek falvédők a modern tűzhelyek felett. Vannak kész-, és félkész ételek a Tescoból. S vannak szétesett házasságok, ahogy egyre több otthon melege hűlt ki. Mintha nem lennének feleségek sem. Pusztán nők. A férfiak szerint még a Nők is kevesebben vannak. A nők szerint pedig a Férfiak száma csappant meg és csak a pasik száma mutat egyre növekvő tendenciát. Igények is vannak szép számban. Vagyonra is. Azonban szerencsére van igény beszélgetésre, őszinteségre, türelemre, elfogadásra is. Akkor mi hiányzik a boldogság-keresésünk útján? Azon az úton, ami bizony gyakran roppant göröngyös, de azzal együtt is lehetne szép. Talán, ha nem engednénk el oly könnyen egymás kezét és akár csak egy mosollyal is bátorítanánk egymást?

"A szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia.” (Gandhi)

Egyre gyakrabban hangzik el itt-ott, hogy a nagy változások korszakát éljük, s beköszönt az Aranykor. Nem lett világvége, hanem részesei lehetünk egy új világ kezdetének. Micsoda nagyszerű dolog ez! Hogy milyen lesz ez az Új Világ, s milyen irányba haladnak majd a gyerekeink, unokáink, az most csak rajtunk áll. Nem kis felelősség ez és csakis tudatosan teremthetjük meg a jó irányt számukra, a jövő számára. A tudatosság legfontosabb alapköve ezért az elfogadó és a feltétel nélküli szeretet, valamint a lélektől lélekig ívelő hidak építése. Életünk célja nem a boldogság elérése, hanem a keresése. A cél maga az út, amit valahogy mindenkinek be kell járnia, mert ki van szabva számunkra. Ezt is ugyanannyi időbe, energiába kerül rosszul, mint jól megjárni, ahogy bármely más feladatot elvégezni. Nem pazarolhatjuk el az életünket a rosszul végzett munkára. Panaszokat, indulatokat, haragot gyűjteni sem érdemes, mert nehéz teherrel az út is fárasztóbb. S a magunk teremtette terhekkel csakis magunknak tesszük nehezebbé saját utunkat. Elsősorban magunkkal kellene jóban lennünk, belső békénket megteremtve, harmóniában. És bízni abban, hogy a jó példa is ragadós…