Egy nap a béka elhatározta, hogy megnősül. Nem akárkit akart feleségül venni, hanem egy szépséges királykisasszonyt a közeli várból. Már régen kinézte magának, amikor a szépséges leányzó fényes kísérettel sétálgatott a tó partján.
Elindult, hogy a királytól megkérje a kezét. Nem kellett sokat mennie, a vár nem messze volt, egy magas hegy tetejéről nézett le a környező falvakra. A béka egyet – kettőt ugrott és már fent is volt a várban. Igen ám, de a kapuban a strázsa megállította mérgesen ráripakodva:
– Hová, hová, béka? Ide nem lehet csak úgy egyszerűen bemenni. Van – e engedélyed a királytól?
– Az bizony nincs – válaszolta a béka – azért megyek, hogy megkérjem a királykisasszony kezét. Feleségül akarom venni.
Erre a strázsa olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy nevetése felhallatszott egészen a király trónterméig.
– Ki nevet ilyen hangosan? – dugta ki a fejét a király az ablakon kíváncsian.
– Fenséges királyom, bocsánatét esdeklem – szeppent meg a kapunál álló őr – Van itt egy béka, és azt mondja, feleségül akarja venni fenséges királyom leánykáját.
A királyt elfogta a düh ezért a pimasz szemtelenségért, de kíváncsi is volt, milyen az a béka, aki ilyenre vetemedik.
– Engedd be, majd döntök a sorsáról. Ha csak nincs valami jó mentsége merészségéért, bíz’ Isten fejét vetetem – mondta a király. Így a béka a király színe elé járulhatott az ezüsttel, arannyal és drágakövekkel kirakott trónterembe.
– Jó napot, királyi fenség! – üdvözölte illedelmesen a béka a koronás főt. – Azért jöttem, hogy megkérjem leánykájának a kezét. Szeretném feleségül venni, és boldogan élni vele, amíg a sír el nem választ minket.
Ezt hallván a királynak sem kellett több. Olyan haragra gerjedt, hogy a koronája alatt a megmaradt, gyér hajzata emelkedni kezdett és majd leugrott a trónról.
– Szedte – vette teremtette, te kutyafülű brekeke, hogy merészeltél ilyen ajánlatot tenni fenséges királyodnak! Amit mondtál és tettél főben járó bűn, és fejvesztés jár ezért. Holnap reggel a bakó lecsapja a fejedet. Most pedig bezáratlak a váram legsötétebb tömlöcébe, amelynek csak egy parányi rácsos ablaka van a külvilágra.
– Csak meg ne bánja, fenséges királyom – mosolyodott el a béka. – Apám nem venné jó néven, ha ilyet tenne velem.
– Ki a te apád? Tán csak nem egy király?
– De bizony egy király, és hatalmas serege van. Ha megneszeli, hogy fenséged lenyakaztatott, vitézei, mint hatalmas szélvihar megindulnak a vára ellen, és egy szempillanat alatt lesöprik a földszínéről.
A király azt gondolta, hogy a béka így próbálja menteni az életét. Még haragosabb lett és megparancsolta katonáinak, azonnal csukják a leánya kérőjét a tömlöcbe.
Oda is került szegény béka, de nem esett kétségbe. Felkuporodott a kemény fapriccsre, és énekelni kezdett. Olyan szépen énekelt, hogy, aki meghallotta, az nem tudott betelni a gyönyörűségtől. Egyik dal szebb volt, mint a másik.
A tömlöc kicsi ablakán az éneklés felhallatszott egészen a királykisasszony szobájáig, aki csak hallgatta ábrándozva, és amint a jó öreg Nap alábukott a közeli dombok mögött, besötétedett, és a várban mindenki álomra hajtotta a fejét, lelopózott a tömlöc kicsi ablakához.
– Ki vagy te ott lent a tömlöc mélyén, aki ilyen szépen énekel? – kérdezte.
– Megtudhatod, ha adsz egy csókot – válaszolta a béka.
– Hogy adhatnék csókot, amikor te tömlöcben vagy, én pedig kint? A porkoláb nem enged be hozzád.
– Nem is kell bejönnöd, csak tartsd ide a kicsi szád a rácshoz!
A királykisasszony nem tudott ellenállni a kérésnek, és leguggolt, a szájacskáját a rácshoz csücsörítette. Ekkor a béka felugrott a rácshoz és hagyta, hogy a király leánykája megcsókolja. Amint elcsattant a csók, abban a szent minutumban a békából egy királyfi lett.
– Királyfi vagyok – mondta a béka és visszaült a priccsre.
Mindebből a királykisasszony nem sokat látott, mert koromsötét volt. De azt érezte, hogy akit megcsókolt, annak a csókja mézédes volt. El is határozta, hogy reggel megkéri édesapját, hogy, a tömlöcben senyvedő rabot engedje szabadon! Alig várta, hogy megvirradjon. Azonnal rohant a trónterembe, ahol már apja éppen utasította a bakót, hogy nyakazza le a békát.
– Kegyelem! Kegyelem! – kérlelte a királyt a lánya. – Édesapám, vond vissza parancsodat! A tömlöcbe egy királyfi van. Vétek lenne fejét venni.
A király azt hitte kislánya megbolondult és félrebeszél. Ezért mérgesen rá is ripakodott:
– Drága, egyetlen leánykám, ne beszélj szamárságokat! Tegnap én zárattam be a tömlöcbe egy szemtelen békát. Hogyan lehetne az királyfi? Talán csak álmodtad az egészet, és még nem ébredtél fel rendesen.
A királykisasszony addig – addig beszélt az apjának, amíg végül a lányával és a bakóval együtt lesétáltak a tömlöcbe megnézni ,vajon igazat szólt – e a lánya.
Ott volt ám csak nagy csodálkozás, amikor meglátták a királyfit nyugodtan aludva a kemény priccsen, aranyló gúnyában.
– Szentséges Úristen! – csapta össze a kezét a király. – Leánykám igazat beszélt. Még szerencse, hogy szegény királyfinak nyakán hagytam a fejét. Lett volna belőle nagy kalamajka. Apja a szomszédos király elküldte volna ellenem a félelmetes seregét. Csak azt nem értem, hogyan lett a fiúból béka?
Erre már a királyfi is felébredt és azonnal sietett magyarázatot adni a talányra:
– Tudja, fenséges királyom, amikor pöttöm gyermek voltam, járt nálunk egy gonosz vénasszony. Mindenáron azt akarta, hogy apám fogadja be a várba és ő legyen a jövendőmondója, de az apám elzavarta, ezért  a gonosz vénasszony átkot szórt reánk. Azt kívánta, amint betöltöm a hetedig életévemet, azonnal változzak békává, és addig éljek békaként, amíg egy szépséges királykisasszony meg nem csókol. Szerencsémre leánykája tegnap este adott egyet. Így elszállt az átok. Most már én is ember lehetek. Ha fenséges királyom nem veszi zokon, szeretném újból megkérni kislánya kezét.
A király először nem is tudta, mit válaszoljon. Hol lányára, hol a királyfira nézett. Végül megkérdezte a szemeit szemérmetesen lesütő királykisasszonyt:
– Lányom, akarsz – e ennek a királyfinak a hites felesége lenni?
-Hogyne akarnék, édesapám – jött mindjárt a válasz. – Nálánál jobb és derekabb férjet el sem tudok képzelni magamnak.
Ezt meghallván a király is megnyugodott. Elküldte a bakót.
– Bakó, ma már nem lesz szükség rád. Menj Isten hírével a hajlékodba. A váramban kivégzés helyett esküvő lesz, amire mindenkit meghívok, aki csak él, és mozog a környéken.

Hamarosan meg is tartották a lakodalmat, amely olyan jól sikerült, hogy még a kutyák is rántott húst ettek. Három éjjel, három nap tartott a vigadalom. Nem volt olyan ember, aki ne táncolt volna. Én is hivatalos voltam, és együtt mulattam az ifjú párral. Aztán amint letelt a három nap, a király felszólította a táncoló és nótázó népséget, hogy most már menjenek haza, mert nagyon elfáradt.
A királykisasszony és a királyfi pedig felültek egy szellő hátára, és elröpültek a kerek erdő közepébe, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.