Kislány koromban arra vágytam,
hogy a herceg majd felém vágtat.
Kiköti hófehér paripáját a ház elé,
S bátran kiált majd apám felé.
Jó apám rémületéből felocsúdva
Két kezével tesz fel a fehér lóra.
Én majd a boldogságtól könnyezek,
És csipkés kendőmmel visszaintegetek.
Mint a legtöbb álomnak ez a sorsa,
Lassan ötven éve ez sem vált valóra.
Megtanultam: az ember, míg él remél.
Ami utoljára hal, az maga a remény.
Hercegem nem keres már rég óta.
Talán eltévedt ló és lovasa.
Rég látott vendég nálam a szerelem,
A kék madarat kitartóan keresem.
Türelmem nem szegte sírva a gyász,
S útját kísérte sok halvány fohász.
Közel van, meglelem, őrzöm és érzem.
Jön-e? Minden nap kérdezem.
Álmaid, s a reményt ne add fel soha.
Minden zsáknak megvan a saját foltja.
Várd, keresd, fogd, vidd és szeresd.
Valaki valahol pont téged keres….