A szerelem nem egyetlen fellángoló gyufa a sötétben, hanem a parázs makacssága, amely még a hamu alatt is őrzi a nap melegét. Olyan, mint egy vékony kötél, amelyet az idő rokkái sodornak, néha megfeszül a viharokban, máskor lazán tekeredik a hétköznapok ujjai köré, de sosem szálazódik szerteszét.
   A szerelem kert, amiben az örökké nem a virágzást jelenti, hanem a gyökerek mélységét. Ott, a felszín alatt, ahol a tekintetek már semmit sem látnak, a két élet úgy fonódik össze, mint föld alatti titkos patakok, amelyek, bár külön forrásból indultak, végül ugyanazt a tengerpartot mossák majd az idők végezetéig, amikor a pillanat és a végtelen két szívben összeér.
   A szerelem nem hullámverések zaja, hanem az a mélységes, mozdulatlan kékség, amely a tenger mélyén a viharok alatt is érintetlen marad.
   A parton a világítótorony nem az utat jelöli ki, hanem a biztonságos visszatérés lehetőségét adja.
   A "toujours" ígérete az a fény, amely akkor is villan majd, ha a köd elnyeli a horizontot.
   Minden közös nap egy újabb sűrűn teleírt lap lesz. A borító talán megkopik, a lapok megsárgulnak a naptól, de történetetek gerince csak erősebb lesz az évek súlya alatt. A valódi szerelem nem az időt akarja megállítani, hanem tartalmat ad az elmúlásnak. Nem azt mondja, hogy maradjunk ilyenek, hanem azt suttogja, bármerre is változunk, ott leszek neked. Ez a halk belső zene a szerelem, amely akkor is szól majd, s hallani fogod, amikor a táncparkett már kiürült, és a lámpákat rég leoltották.

TM