Őszi erdő közepén egy öreg árva pad vár,
hogy rajta megpihenjen egy szerelmes pár.
Alatta csodás avarszőnyeg csillog
az őszi napsütésben,
fölötte bárányfelhők szaladnak a kék égen.
Kedves kis tavon ragyog a fák árnyéka,
egy kis béka kuruttyolva ugrik a vízbe vissza.
Madár dalol a kopaszodó fa ágán,
szitakötő megpihen a csipkebokor szárán.
Idilli kép így november közepén,
sétálni való idő hétvégén.
A pad csendben vár,
akire vár, talán erre jár.
A csend szava itt beszél,
s messze viszi sóhaját az őszi szél.
Reccsen az avarszőnyeg a léptek alatt,
a pad szíve most nagyot dobbant.
Itt jön, akire várt már,
egy idős szerelmespár.
Lassú léptekkel érkeztek,
ķéz a kézben a padra leültek.
Szerelmes szavakat suttogott
az idős férfi,
s hölgy kissé pirulva őt nézi.
Kedves mosollyal néz a férfira,
s ő csókjával szerelméről biztosítja.
Lágyan öleli szerelmét,
s ő lehunyja két szemét.
Életük delén rég túl vannak már,
de szívük ifjú és szerelemre vágy.
A pad most boldog, mert őket várta,
a nyáron oly sokszor már vendégül látta.
Örült a boldogságuknak,
a szerény visszafogott álmaiknak.
Hisz vannak nekik is álmaik, vágyaik,
mit a pad mind-mind hallott már
és remélte,
hogy beteljesülnek,
és lesznek egy pár végre.
Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár,
és lassan az ősznek is vége már,
de az ő életük nem változott,
a szerelmük ma is ég,
tanú rá pad és a novemberi napsütés.
Lassan itt a tél,
a pad most szép tavaszt remél.

2025. november 11.

TM