Mikor a kaszás átvonul a tájon,
életünk függ hajszálon.
Ilyenkor a sorson múlik,
testünk vajon porba hullik?

        Úgy érzem második világháborús emlékeim nem hagyhatom ki visszaemlékező írásaimból. Igaz, még csak hatéves voltam 1944 őszén, de a szűk családdal - főleg Ilonka nővéremmel - többször emlegettük, mivel közösen éltük át a Jászboldogházi Csíkosi tanyán. Északra tőlünk, több kilométer távolságra, a Zagyva folyó túlsó oldalán Jászalsószentgyörgy a kimagasló templom tornyával és gőzmalommal, erdősávval volt látható. Keletre, Zagyva mellett, hatalmas termőföld terült el, amelyet áradás esetén elöntött a víz, a mi tanyánknál volt az árterület széle. Szerencsére ritkán voltak ilyen nagy árvizek. Tőlünk délre egy hosszú út vezetett, mellette tanyák sorakoztak egészen a vasútállomásig, amelynek neve Jászboldogháza - Jánoshida, ahonnan kövesút vezetett Jánoshidára, amely legközelebb volt hozzánk északnyugati irányban.
       Mikor hírül adták, hogy áthalad ezen a területen a front, a német, orosz, román csapatok, készültünk a védekezésre. Bunkert építettünk jó nagyot, ahová a legértékesebb ruhákat, terményeket hordtuk le és még hagytunk helyet, hogy bombázás esetén oda meneküljünk. Hála Istennek, erre nem került sor, az eldugott érték is mind megmaradt. A német csapatok csak visszavonultak, addig álltak meg, amíg tájékoztatást kértek, a két lovunkat elvitték, sietve mentek tovább. Az orosz csapatok óvatosan követték őket.
Emlékszem, éjszaka a repülőik hirtelen jöttek, alacsonyan repülve, és géppisztoly lövéseket hallottunk, de a házunkra nem lőttek. Reggel vettük észre, hogy a kukoricaföldön minden fehér héjú sütőtököt átlőttek, azt gondolták a holdfénynél, hogy német katonák sisakja. Amikor a gyalogosok hozzánk értek, szállást kértek, nem bántottak bennünket, arra emlékszem, hogy utánuk időbe telt míg a tetűket, bolhákat kiirtottuk petróleummal. Jánoshidára úgy jutottak be, hogy próbalövéseket adtak le vaktában, és mivel nem reagált rá senki, békésen átvonultak a falun. Ezt követően jöttek a román csapatok és el akarták vinni a fejőstehenünket. Anyukánk sírva jött be a szobába emiatt. Mi gyerekek is sírva mentünk ki, és kértük, hogy ne vigyék el, nem lesz mit ennünk, végül itt maradt a tehén. Újév után, amikor az oroszok Budapestet bombázták, sötét este apuka izgatottan jött be:
- Gyertek csak gyerekek, mutatok valamit. - Félelem fogott el bennünket, amikor megláttuk, hogy távol összefüggő piros fénytömeg áll, mintha tűzfelhő lenne. Én nem láttam jól, apuka a nyakába ültetett és onnan néztem. Hang nem volt hallható száz kilométer távolságból, ugyanis utólag tudtuk meg, hogy ezek a "Sztálin gyertyák" világították meg az építményeket bombázáskor.
- Jön a csajkarendszer, elveszik a földünket, és mindenki csak annyit ehet, amennyit a csajkájába kap, ijesztgetett bennünket apuka.
     Valóban a TSZ-be adtuk a földünket, házhelyeket osztottak ki, a tanyát lebontottuk, és a bontásból származó építési anyagokat felhasználva új házat építettünk a faluban, és oda költöztünk. A boldogházi emberek nagyon jól tudtak gazdálkodni, és lassan virágzó TSZ működött.

2020. augusztus 11.