Valamikor nagyon régen túl az Óperenciás tengeren, de még nagyon magas üveghegyen is túl, ahol a kis kurta farkú malacka túr, volt egy szép ország. Ennek az országnak volt egy királya, aki boldog szerelemben élt a feleségével.

Kezdetben minden a legnagyobb rendjén is volt, csak, ahogyan teltek – múltak az évek, és egyre idősebbek lettek, akkor kaptak észbe, hogy hiányzik egy trónörökös a királyi udvarból.

Mi lesz, ha meghalnak? Kinek a fejére illesztik a királyi koronát? Országuk mégsem maradhat uralkodó nélkül. Még végül a szomszédos ország királya veszi át a hatalmat.

Napokon át törték a fejüket a feleségével, hogy, mitévők legyenek. A kis trónörökös sehogy sem akart megérkezni, pedig minden vágyuk az volt, hogy a kicsinyke bölcsőben egy szép fiúcska gügyörésszen.

A leghíresebb tudósaiktól kértek tanácsot, de igazából egyik sem tudta, mi lehetne a jó megoldás.

Nagyon szomorú volt az öreg királyi pár. Egész nap csak búslakodtak, semmihez sem volt kedvük. Az országot is elhanyagolták.

Ültek a trónteremben és lógatták az orrukat. Egyszer csak hatalmas fényesség kerekedett a helyiségben. Olyan vakító volt, mindkettőjüknek azonnal be kellett csukniuk a szemüket, mert különben megvakultak volna.

Ki tudja meddig voltak csukott szemmel, de amikor újból körbepislantottak furcsa dolgot láttak.

Egy fényes, aranylón izzó gömb lebegett a teremben, amelyben egy aranyos fiúcska állt.

Először nem tudták, ébren vannak-e vagy csupán álmodnak. Még sohasem láttak ilyen különös jelenséget.

Az öreg király félt megmozdulni. Attól tartott, ha feláll, akkor minden egy szempillanat alatt eltűnik, és oda a kedves látvány.

Éppen ilyen fiúcskáról ábrándoztak éjjel – nappal. Isten is királyfinak teremtette a kis jövevényt.

Boldogok voltak, hogy tán végül mégsem kell üresen hagyniuk a trónt.

A király összeszedte minden bátorságát, és elindult a nem mindennapi látomás felé. Pár lépés után egy hang megállította:

– Megállj! Egy lépést se tovább! A fiúcska csak akkor lesz a tiétek, ha kiálljátok a próbát.

Ilyen hangon még senki sem merészelt beszélni vele. Eddig az emberek mind hajbókoltak, ha valahol megjelent a király.

Nem voltak hozzászokva ilyen modorhoz, de annyira vágyott egy utódra, hogy most még ezt is elnézte. Nem szólította be az őröket rendreutasítani a hangoskodót. Inkább engedelmeskedett.

– Mit kell tennünk, hogy a fiúcska a miénk legyen? – kérdezte a király.

– Holnap reggel dobjátok le királyi gúnyátok – jött mindjárt a válasz – és álljatok be napszámosnak egy gazdag emberhez! Úgy kell dogoznotok, hogy észre ne vegye, kik vagytok. Akármit tesz veletek, nem szabad elárulnotok, hogy ereitekben királyi vér csörgedez. Ha kibírjátok a kora reggeltől késő estig a napszámot, akkor tietek lehet a fiúcska.

Alig, hogy ezt kimondta a látomás a gyerekkel együtt eltűnt, és a királyi pár újból magára maradt. Összenéztek és kíváncsian kérdezték egymástól, hogy mi volt ez? Valóság vagy csupán álom?

A király feleségének nem nagyon tetszett, hogy holnap kora reggel napszámba kell menniük.

– Lehet, hogy csak az ördögök bolondoznak velünk, és nem is igaz, amit láttunk. Jobban tesszük, ha itthon maradunk és tovább szomorkodunk sorsunkon. – javasolta férjének lemondóan.

A király nem hallgatott rá, és nagy nehezen meggyőzte a feleségét, hogy tegyenek egy próbát.

Reggel, amint a kakas kukorékolással jelezte, hogy eljött a reggel, a király és a felesége kiugrott az ágyból, de nem a fényes, gyémántokkal kirakott ruhájukba bújtak bele, hanem a szolgáktól kölcsönkért, kopott, vásott gúnyákba.

Senki nem ismert rájuk, amikor kiléptek a vár kapuján. Az emberek azt hitték ők is szolgák, és így köszöntek nekik:

– Jó reggelt testvér! Megint megvirradt egy nehéz nap.

A király és a felesége csak csendben biccentett a fejükkel feléjük. Igazat megvallva, nem tudták, hogyan illik ilyenkor viszonozni a köszönést. Annyi hasznuk azonban volt az egészből, senki sem ismerte fel őket. Nem tudták a jobbágyok, kikkel találkoztak.

Nem sokáig kellett menniük, hamar találtak egy gazdag embert, aki éppen napszámosokat keresett a földjére.

– Ti is napszámosok akartok lenni? – kiáltott rájuk a gazdag ember.

Igen -válaszolták megszeppenve. Még senki nem beszélt velük ilyen durva hangon.

Ne volt idejük ezen sokat gondolkodni, az uraság megint rájuk förmedt:

– Akkor, mit álltok itt, mint egy faszent? Irány a föld! Ha csak egy percet is lazsálni mertek, korbácsommal vágok végig a hátatokon. Megértettétek?

– Megértettük – válaszolta a király, és kezdte sejteni, milyen nehéz sora van a szegény embernek. Legszívesebben felfedte volna magát, és a gazdag embert tömlöcbe csukatta volna, de félt, ha ezt megteszi, elveszti a fiúcskát.

Szegény felesége is csak titokban, mert pityeregni mellette. Ha csak egy pillanatra is megállt, hogy egy kicsit derekát kiegyenesítse, mindjárt csattant az ostor a hátán, és az uraság dörgő hangon ráripakodott:

– Ki látott már ilyen lusta fehérnépet? Állandóan megáll a munkában, nem megmondtam, hogy nálam nincs lazsálás? – és már suhintott is ostorával a királynő felé, aki alig tudott félreugorni előle.

Ilyenkor a király a fülébe súgta:

– Drága egyetlen feleségem, tűrjél, majd csak eltelik ez a nap, és amikor a Nap alábukik a hegyek mögött lesz egy szépséges fiúcskánk.

De bizony az idő csak vánszorgott, nem akart előbbre jutni. Sokszor inkább úgy tűnt nekik, mintha visszafelé menne.

Nagyon nehéz, és fárasztó volt a napszámos munka, főleg úgy, hogy a gazdag ember szünet nélkül noszogatta őket.

Talán már dél felé járhatott az idő, éhesek és szomjasak voltak. Gazdájuk még csak hallani sem akart arról, hogy egyenek és igyanak.

– Még alig dolgoztatok valamit – ordította teli torokkal – és már ti tömnétek a hasatok. Lusta népség, tudjátok meg, amiért ilyen mihasznák vagytok, ma nem kaptok enni.

– Legalább, hadd igyak a közeli patakból – könyörgött a királynő – Nagyon megszomjaztam. Nem bírom ki estig, ha nem ihatok.

Igazából nem is tudtak befejezni a mondatott, mert már csattant is az ostor a hófehér hátán, mély, vérző nyomot hagyott a királynő kényes bőrén.

Ezt már a király sem tudta elviselni. Még a fiúcskáról is kész volt lemondani, hogy csak drágalátos feleségét megvédje.

– Inkább ne legyen utódom a királyi trónon, de nem tűröm te hitvány fajzat, hogy verd a feleségemet.

A gazdag ember feléje is felemelte az ostorát, de a király gyorsabb volt, és felmutatta a pecsétes gyűrűjét, amit a gúnyájában elrejtett. Az országban, de még azon túl is mindenki ismerte ezt. A sanyargatójuk is ijedten hőkölt vissza, és csúszva – mászva kért bocsánatot, amiért kezet emelt a királynéra.

– Irgalom szegény fejemnek! – rimánkodott könnyes szemmel – Bocsásson meg fenség, soha többé nem teszek ilyet!

– Nem is lesz rá módod, mert tömlöcbe csukatlak. Jó példa volt nekem, hogy saját szememmel meggyőződjek, némelyek hogyan bánnak a szegény jobbágyaimmal.

A gazdag ember elnyerte méltó büntetését, de sajnos ez nem segített a királyi páron. Nem lett övék a fiúcska. Nem bírták elviselni azt az életet, amit jobbágyaik nap, mint átélnek.

Ültek a trónteremben magányosan és szomorkodtak. Már kezdtek beletörődni sorsukba, amikor újból hatalmas fényesség lett, és vékonyka gyermekhang megszólította őket.

– Édesapám, édesanyám! Itt vagyok, megjöttem. Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Ugye kapok valamit vacsorára.

Ezeket meghallva a király felugrott, és boldogan rohant a gyermeke felé. Hamarosan a királyné is követte. Azonnal kiadták a szolgáknak, hogy terítsék meg az asztalt!

Lett nagy sürgés – forgás a várban. Mindenki örült, hogy van trónörökös.

A király egészen megfeledkezett a hatalmas fényességről, ami még mindig a helyiségben lebegett.

– A teremtő megsajnált bennetek – szólt ki a fényességből egy hang – Sokáig tépelődött magában, hogy teljesítse – e kívánságotokat. Végül arra az elhatározásra jutott, tiétek lehet a fiúcska. A király emberségből jelesre vizsgázott. Megvédte feleségét, még úgy is, hogy lemondott az utódjáról. Arra kér mindkettőtöket, hogy fiatokból neveljetek rendes embert, aki majd szeretettel, és békével kormányozza az országot!

Amint ezt kimondta a hatalmas fényesség kialudt, és csak a fiúcska vidám kacarászása volt hallható szülei nagy örömére.

Mindenre megtanították, amire egy jó királynak szüksége volt. Főleg azt sulykolták a fejébe, hogy tisztelje a népét, és védje meg országát, ha ellenség fenyegeti.

A gonosz, gazdag ember sokáig raboskodott a tömlöcben, és ezerszer megbánta, hogy sanyargatta jobbágyait.

Amikor a fiúcskából király lett, kegyelmet kapott, és hazamehetett. Többé eszébe sem jutott kínozni a napszámosait, akik elmentek hozzá dolgozni. Sőt, ha úgy hozta a sors, ő is beállt közéjük dolgozni, és segített nekik.

Itt a vége, fuss el véle! Ne kérdezzétek, hogy igaz volt – e! Ezt nektek kell eldönteni. Jó éjszakát gyerekek!