Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren élt egy király a feleségével. Volt nekik egy fiúk, aki sajnos születéstől fogva világtalan volt.

       Hiába vizsgálta mindenféle nagy tudású orvos, de egyik sem tudta meggyógyítani a királyfit. Szegényke nem láthatta a Jóisten szépséges, kék egét, a mezők színes virágait. Örök sötétségben kellett élnie.
Édesapja ezért nagyon bánatos volt. Minden pénzt megadott volna, ha fia ugyanúgy lát, mint a többi hasonlókorú fiú. Hogyan veszi át a trónt, ha majd őt elszólítja a Halál.
Teltek – múltak az évek a kicsi királyfiból szép dalia lett. Mindenki megfordult utána, amikor meglátta. Eljött az idő, hogy feleséget kellett választani magának. Az édesapja sok, szép hercegkisasszonyt kinézett a fiának, de amikor azok megtudták, hogy a királyfi vak, mind kibúvót keresett, és nem akart a felesége lenni. Lassan elfogytak a hercegkisasszonyok, grófkisasszonyok, és a környék nagyurainak a lányai. A király nem talált feleségnek valót a fiának. Egyik este nagy szomorúan kiült a vár elé a lócára, és ott búslakodott egymagában. Egyszer csak egy igen öreg anyóka lépett hozzá, majd reszkető hangon mondta:
–  Jó estét, fenséges királyom! Látom, nagyon búslakodik, de talán én tudnék segíteni a bánatán.
–  Aztán öreganyám, hogyan tudna segíteni a bánatomon? – kérdezte a király.
–  Úgy hallottam, szeretné a fiát megnősíteni.
–  Így igaz.
–  Javaslom, vegyen el engemet feleségül, és fia minden gondja megoldódik – mondta az öregasszony.
–  Hallja-e, öreganyám, ne csúfolkodjon velem! Hiszen maga olyan öreg, mint a postaút – csattant fel a király. – Ha nem tűnik el innen azonnal, szólok a  bakónak, hogy szabadítsa meg a fejét a testétől.
Az öregasszony nem ijedt meg a király szavaitól, sőt még jobban kérte, hogy a királyfi őt vegye el feleségül.
–  A királyfi úgysem lát. Vak szegény lelkem. Hiába próbálkozott fiatal lányt keresni szegénykének, egyik lány sem akart a felesége lenni. Nem mindegy neki, ki lesz a felesége?
Ebben van valami – gondolta a király – még egy öreg feleség is jobb, mint ne nősüljön meg.
Nem nagyon tetszett a királynak, hogy a fia feleségül vegye az öregasszonyt. Végül mégis elfogadta a javaslatot.
–  Nem bánom, legyen, ahogy mondta öreganyám! – egyezett bele a király. Ennek ellenére, szeretném megkérdezni a fiamat is, hogy, mit szól a dologhoz. Megbeszélték, hogy holnap délután az öregasszony találkozik a királyfival a vár rózsalugasában. Majd úgy rendezik meg, mintha véletlen lenne a találkozás. Ha az öregasszony el tudja hitetni a királyfival, hogy a sors őt szánta neki, akkor a király az áldását adja az ifjú párra. A kiráz izgatottan várta a holnapi napot. Valami ürüggyel kicsalta a fiát a rózsalugasba, és leültette egy kőpadra.
–  Várj itt fiam, mindjárt visszajövök! – mondta a király, és jelt adott az öregasszonynak.
Az csendben a kőpadhoz tipegett, és leült a királyfi mellé. Egy kis idő elteltével megkérdezte a királyfi, mert érezte, hogy valaki ott van.
–  Ki vagy? – kérdezte kíváncsian, és megtapogatta az öregasszony ruhája szélét.
–  Találd ki! – jött mindjárt a válasz.
–  Úgy tűnik, te egy leányzó vagy – válaszolta a királyfi.
–  Miből gondolod azt? – faggatta az öregasszony.
–  Megérintettem a ruhád szélét, és ilyen ruhát csak a fiatal lányok hordanak.
–  És ha csak egy fiatal lány ruháját öltöttem magamra?
–  Az nem lehet, mert hangod is fiatalon cseng a fülemben.
–   Ha ennyire tetszem, akkor csókoljál meg!
–  Nagyon szívesen – mondta mosolyogva a királyfi. – Ezt a kérésed boldogan teljesítem.
Ahogy az ajkuk összeforrt, olyan dolog történt, amire senki sem mert gondolni. A királyfi előtt egyszeriben kitárult a világ, s látott. Látta a Jóisten kék egét, látta a rózsalugas gyönyörű virágait, és mindent, ami körülötte volt.
–  Látok, látok – rohant ujjongva az apjához. – Édesapám, meggyógyultam. Látok a szemeimmel mindent.
Az ember azt gondolhatta volna, hogy a királyt is mérhetetlen boldogság töltötte el. Való igaz, örült, hogy lát a fia, de megrettent, ami majd ezek után fog következni. Megígérte az öregasszonynak, hogy a királyfi feleségül veszi. Most, amikor már ugyanolyan ember lett, mint más, szép hercegkisasszonyokat is feleségül vehetne, nem pedig ezt az öregasszonyt.
–  Édes fiam, be kell vallanom, ígéretet tettem a melletted ülőnek, hogy feleségül veszed – mondta szomorkásan a király. – Hogyan nézne ki, ha most megmásítanám az ígéretemet?
–  Nagyon jól tette, édesapám, hogy ezt a gyönyörű lányt találta nekem. Mindig is ilyen szép feleségről álmodoztam vakságomban.
A király nem értette, mi történt. Csodálkozva nézte, amikor a fia elővezette a rózsalugasból a mennyasszonyát.
–  Ez meg, hogyan történhetett meg? – kérdezte meglepődve. – Hiszen a kőpadon az előbb egy öregasszony ült a fiam mellett.
–  Fenséges királyom, – mondta a lány – én egy elvarázsolt királykisasszony vagyok. Egy gonosz varázsló megharagudott édesapámra, és ezért engem öregasszonnyá varázsolt. Úgy szólt a varázslat, addig kell öregasszonynak lennem, míg egy királyfi meg nem csókol.
–  Ezt mind értem – mondta a király most már örvendezve – csak még az nem világos számomra, fiam vaksága, hogyan múlt el?
Erre megint a lány adta meg a választ:
–  Mifelénk úgy tudják, igaz, szerelmes csóknak varázsereje van. Amikor még rút öregasszony voltam, nap mint nap epekedve néztem a királyfit. Beleszerettem, és azt hiszem igaz szerelmem gyógyította meg.
Ezt a magyarázatot a királynak is el kellett fogadnia. Nem is firtatta tovább, ott azon nyomban kihirdette, hogy három hét múlva megtartják a lakodalmat.
Így is történt, egy nappal sem halasztották el a kézfogót. Mindenkit meghívtak, akit csak ismertek. Én is ott voltam, és annyit táncoltam, hogy három csizma lekopott a lábamról.

         Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!