Egyszer a szél felkapott egy apró virágmagot, és meg sem állt vele egészen a messzi kősivatagig. Ott kaján vigyorral lepottyantotta, és még gúnyolódva mondta is az aláhulló magocskának:

– Itt éljél meg, ha tudsz!

A magára hagyott kicsi virágmag, amint leért a sziklák közé szomorúan megállapította, hogy a közelben sehol nincs az életnek még csak a legcsekélyebb jele se. Egymaga volt e száraz, forró vidéken.

Nem tellett bele sok idő, szomjúság kezdte el gyötörni. Mit nem adott volna néhány csepp vízért.

Vajon, hol talál ebben a kietlen kősivatagban folyadékot? Ki fogja csillapítani a szomját? Ha hamarosan nem siet valaki a segítségére, akkor elpusztul.

Kétségbeesve körülnézett, de csak kő és kő mindenhol. A messzi távolban hatalmas hegyek magaslottak. Bizonyára a hegyek völgyei között hideg vizű patakok csörgedeznek.

Milyen jó lenne most ott lenni, és egy nagyot kortyolni a hűs vízből!

Így ábrándozott a virágmag, és becsukta a szemét azt remélve, hogy csukott szemmel könnyebb lesz elviselni a szomjúságot. Ez egy kicsit segített, de nem sokáig bírta. Nagyon szenvedett. Esze állandóan a vízen járt. Bármire is gondolt, végül mégis a szomjúság lett úrrá rajta. Nem tudott szabadulni ettől a kínzó érzéstől.

Sehogy sem értette, miért volt ilyen kegyetlen vele a szél. Soha nem tett olyat ellene, amiért ezt érdemelte volna tőle. Bizonyára unatkozott, és hogy jól szórakozzon, azt találta ki, hogy elrabol egy szerencsétlen kicsi magot, és elviszi egy messzi kősivatagba, ahol magára hagyja. Különösebb célja nem volt ezzel, de legalább ő jól szórakozott. Nem számít, hogy az a másik, miképpen éli meg ezt a jelentéktelen csíntevést, fő, hogy a szél úrfi jól szórakozott.

Nagyon kínzó tud lenni a szomjúság. Főleg ebben a forró, hatalmas kősivatagban volt elviselhetetlen. A virágmag még csak a reményét sem látta, hogy vízhez jut. Itt kell elpusztulnia értetlenül. Soha senki ne fogja meglátni, milyen csodás virág kelhetett volna ki belőle.

Szomorúan, és elkeseredetten gondolt a sorsára. Érezte már nem sok lehet neki vissza. Lassan kiszárad, és meghal. A szép remények, hogy egyszer valakinek a vázájába kerül a virága, tovaszállt. Illata nem fogja elbódítani a szemlélőt. Ugyan itt a sivatagban ki is csodálna meg egy virágot? Hiszen errefelé senki sem jár. Fent magasan az égen száll egy – egy elkóborolt felhőcske, de azok is mind sietve elmennek, mert ez az iszonyatos forróság megölné őket.

Újból a hegyek irányába nézett az egyre fáradtabb szemeivel. Milyen jó lenne, ha el tudna menni odáig, és találhatna egy parányi csermelyt, amely oltaná szomját.

 Bárcsak segítene neki valaki!

Hiába várt, a segítség nem akart érkezni. Közben egyre csak múlt az idő, és a Nap könyörtelenül szórta meleg sugarait. Nem vette figyelembe, hogy ott lent a sziklák között egy kicsi virágmag szenved a szomjúságtól. Mintha csak ő is ellene lett volna, mint minden ezen a szörnyű világon.

Talán már az eszméletét is elvesztette, amikor egyszer csak fölötte az ég elsötétült. Azt hitte eljött érte a Halál. Magában elbúcsúzott szeretteitől, és szemeit lecsukva várta a véget.

Várt és vár, de nem történt semmi.

Felnézett az égre. Fölötte magasan egy madár körözött.

Mit akarhat itt ez a kicsi állat? – kérdezte értetlenül magától – Menj innen, mert te is elpusztulsz, ha sokáig körözöl fölöttem. Megöl ez a nagy forróság.

Hang nem jött ki a torkán, a szomjúságtól csak tátogott. A madár nem értette meg, mit akar.

Még ő óvta, pedig annak volt szárnya és bármikor elrepülhetett, ha akart. Ellenben egy kicsi mag élete végéig kénytelen lesz ott lenni, ahová a szél úrfi lepottyantotta. Számára nincs menekvés. Itt fog elpusztulni. Hamarosan megöli a forróság, és a szomjúság.

Szomorúan sírni kezdett, de könny nem jött ki a szemén. Már semmi sem érdekelte. Az utolsó délibábos reményét is elveszítette, hogy a hegyek között egy kicsinyke csermelyre leljen, amelynek éltető vize életet lehel kiszáradt testébe. Mindez csak csalfa álom volt, hogy egyszer eljuthat oda.

Mégis megtörtént a csoda. Olyankor, amikor már nem is számított rá. Végleg becsukta szemét, és akkor hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Olyan volt, mintha repült volna. Bizonyára ez már a Halál előszele. Lelke most kerül át a túlvilágra, és hamarosan valahol máshol fog felébredni.

Nem merte kinyitni a szemét. Csak repült és repült. Egy idő után a kíváncsiság mégis csak úrrá lett rajta. Félve, majdnem hogy reszkető testtel körülnézett. Az előbbi körző madár csőrében volt. Szélsebesen repültek valahová. A kicsi virágmag nem értette, mi történt. Vajon hová viszi a madár?

Megpróbált előre tekinteni, és akkor megpillantotta a közeledő hegyeket, amikről annyit ábrándozott ott lent a forró sziklák között. Valós lenne, hogy beteljesül a vágya? Valami csoda folytán mégis csak megmenekül? Milyen jó is lenne! –  Reménykedett a madár csőrében.

Nem kellett sokáig várnia, mert a gyors szárnyak által megérkeztek a hegyekhez. Kellemes, enyhe szellők kergetőztek a fák lombjai alatt, és némelyik huncutul még a madár csőrébe és bekukucskált, mintha csak azt kérdezte volna. „Ki van odabent?” Ez olyan jólesett a kicsi virágmagnak, hogy egészen jó kedvre derült. Igaz még a szomjúság mindig gyötörte, de már volt remény, hogy vízhez juthat.

Nem csalódott, mert a madár egy hűsvizű patak partjára vitte, ahol óvatosan lehelyezte a földre, és még lábacskáival be is takarta száraz avarral, hogy meg ne fázzon. Itt a hegyekben hűvös volt a forró kősivatag után.

A víz közelében a patak partján a virágmag megszívta magát éltető folyadékkal, és mély álomba merült a fárasztó nap után.

Más nap az apró virágmagból egy csodálatos virág bújt elő, mintha csak megköszönte volna a környező fáknak, bokroknak a csilingelő hangú pataknak, és természetesen nem utolsó sorban a kicsi madárnak, hogy megmentették az életét.

Egész nyáron ott pompázott, és hirdette, ha összefogunk, akkor az élni akarás legyőz minden nehézséget.