Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren egy kicsinyke faluban élt egy szegény ember a feleségével. Nagyon szegények voltak. Még az egerek is elkerülték kamrájukat, mert abban bizony egy árva morzsa sem volt. Akkor meg minek cincogjanak ott? Inkább átmentek a gazdag szomszédhoz, kinél urasan elélhettek életük végéig, ha csak a macska meg nem ette őket.

A gazdag ember lenézte a szegény szomszédját, sőt még ki is nevette a szegénységüket.

–  Ilyen szegény embereket sem hordott hátán a földgolyó, mint kendek. Még egy pöttöm gyerekre se telik nekik – csúfolódott kiülve a tornácra, amely éppen a szegény ember házára nézett.

Való igaz nem csak szegények voltak, de még a gólya is elkerülte a házuk környékét. Legnagyobb bánatukra nem született gyermekük. A felesége sírt is ezért sokat. Szemei állandóan könnyesek voltak.

Egyik szeptemberi nap a szegény ember hazafelé jövet az erdőből az útja gesztenyefák mellett vezetett el. A fák éppen hullatták a termésüket, a szép, nagy, barna gesztenyéket. Annyi volt az úton, hogy alig tudott menni tőlük. A szegény ember gondolt egyet, és a tarisznyájába pár gesztenyét belerakott. Igazából nem tudta, mit kezd majd velük.

Mindenesetre hazavitte, és otthon kirakta az asztalra. Szeptemberben már korán sötétedett. Lefeküdni még nem akart, hogy elüsse az időt, kis emberkéket készített a gesztenyékből. Faágak segítségével kezeket és lábakat ügyeskedett nekik.

Legalább egy fél tucat gesztenyeemberke készült el a hozott gesztenyékből az este folyamán. Sorba állította azokat az asztalon, és ábrándozva nézte a művét. A felesége meg is jegyezte:

–  Nincs jobb dolga, mint gesztenyeemberkéket fabrikálni? Még meglátja a szomszéd, és bolondnak nézi, hogy ilyen gyerekes dolgokkal bíbelődik.

A gesztenyeemberkék között volt egy kicsinyke figura. Olyan volt, mintha a gyerekük lett volna. Amikor a szegény ember felesége lenézően beszélt az asztalon sorakozó teremtményekről, egyszer csak a kicsi gesztenyefiúcska megszólalt:

–  Senki ne merje leszólni édesapámat, mert velem gyűlik meg a baja!

Eleinte azt hitték, hogy csak a kinti őszi szél tréfálkozik velük, de amikorra másodszorra is hallották nagyon megijedtek, és remegve kérdezték:

–  Ki szólt hozzánk?

–  Ki szólt volna, édesapám, édesanyám, mint kendeknek a gyermekük – mondta vidáman a gesztenyefiúcska, és ezzel közelebb ment hozzájuk az asztalon.

A szegény ember és felesége nem akart hinni a szemének és a fülének. Nem lehet igaz, hogy a gesztenyefiúcska tud beszélni. Ilyet még nem pipált a világ.

–  Minek szólítottál te minket? – kérdezte a szegény ember.

–  Édesapámnak és édesanyámnak. Én vagyok kendeknek a gyermekük. Tán, nem értem sóhajtoztak minden nap.

Lett nagy öröm a háznál. Most már nekik is van gyermekük. Igaz gesztenyefiúcska, de mégis csak az övék.

Az asszony mindjárt egy szép, takaros ruhát, vart fiának. Másnap a csizmadiával készíttettek egy pár csizmácskát. A faluban villámgyorsan híre ment, hogy a szegény embernek és feleségének fiúcskája lett, és már ők sem magtalanok.

Csak a gazdag szomszédot zavarta ez a boldog esemény, és nem bírta megállni, hogy át ne kiáltson a szegény embernek.

–  Jó, jó, ha már kendnek is van fia, szomszéd, de mit kezd ezzel a nyápic gyerekkel, hiszen még egy falevelet sem tud felemelni. Hogyan segít majd kendnek a szántásban, vetésben és a betakarításban?

Ezen a szegény ember is elgondolkodott. Igaz, hogy egy fiacskája, de ha ő majd megöregszik, hogyan fogja meg az eke szarvát. Egyáltalán, hogyan tud majd segíteni neki?

Bement a házba, és szomorúan leült a lócára. Ott sírdogált magában. Meglátta ezt a gesztenyefiúcska és így szólt édesapjához:

–  Édesapám, miért lógatja az orrát?

Először apja nem akarta elmondani, mit mondott neki gúnyolódva a gazdag szomszéd, de a fia unszolására kitárulkozott.

–  Édesapám, ezért itatja az egereket? – mondta hegykén a fiúcska. – Még ma azonnal menjen át a szomszédhoz, kössön vele fogadást, hogy holnap felszántom, bevetem, és be is takarítom az összes földjét. Ha estére mindezt teljesítem, akkor édesapámé lehet a gazdag ember háza és összes vagyona. Ha nem, akkor megkapja a mi házunkat.

Megijedt a szegény ember, hogy fiacskája meghibbant. Ilyeneket egy ép eszű gyerek nem mond. Hogyan tudná mindezt egy nap alatt megcsinálni? De annyira szerette a fiát, hogy teljesítette a kérését.

Megörült a gazdag szomszéd. Már régóta vágyott megszerezni a szegény ember házacskáját, se vidáman elfogadta az ajánlatot.

Másnap a gesztenyefiúcska már talpon volt a kakas kukorékolása előtt. Befogta a kölcsönkapott ökröket és nekiállt felszántani a gazdag szomszéd hatalmas birtokát. Máskor kilencvenkilenc napszámos nem bírt vele egy hétig se, de most a fiácska már végzett is, mire a napsugarak megcirógatták a házak oldalait.

Ilyen gyorsan ment a vetés is, vagy talán még gyorsabban is végzett vele. Még nem volt dél, s a kalászok már nőttek is szaporán. Még napnyugta előtt a fiúcska el is kezdhette az aratást. Amire a tyúkok nyugovóra tértek a termés mind a gazdag szomszéd udvarán volt.

Mérges is volt ezért a szomszéd. Sehogy sem értette a gesztenyefiúcska, miképpen tudta végez vinni mindezt. Dúlt, fúlt, nem akarta odaadni a házát és minden vagyonát. Össze – vissza, beszélt, ígérgetett. Húzta az időt, hogy azalatt kitaláljon valamit, és kibújjon a fogadás alól. Semmi nem jutott az eszébe. Végül a felesége a fülébe súgta:

­–  Hívd át a fiúcskát azzal a fortéllyal, hogy szeretnél elbúcsúzni tőle, és átadjuk neki a házunkat. Amikor itt lesz, megfogjuk, és bezárjuk a pincébe, ahonnét soha nem engedjük ki. Szüleinek majd azt mondjuk elment világgá, a gesztenyefiúcskák már csak ilyenek. A faluban mindenki nekünk fog hinni, nem pedig a szegény szomszédjainknak. Ha mégis keresnék a gyermeküket, erre is gondoltam. Nézd, készítettem én is egy gesztenyefiúcskát! Éppen olyan, mint a szomszédé – a ravasz szomszédasszony a kötényéből előhúzott egy gesztenyefiúcskát és az asztalra tette.

Nagyon jó ötletnek tűnt a gazdag szomszéd feleségének a tanácsa, és már előre dörzsölték a kezüket, hogy megszabadulnak a gesztenyefiúcskától.

Áthívták a gesztenyefiúcskát, hogy elbúcsúzzanak tőle. Bevezették a konyhába. Itt akarták tervüket véghezvinni. A férfi már készült, hogy egy köcsöggel rabul ejtse a vendéget, amikor az asztal felől, ahová tették a másik gesztenyefiúcskát hangosan kiabálni kezdett:

–  Vigyáz, testvérkém! A gaz szomszéd el akar kapni,és be akar zárni a pincébe, hogy soha többé ne tudjál kijönni onnét.

A gesztenyefiúnak sem kellett több, megragadta a konyha sarkában lévő sodrófát, és teljes erejével püfölni kezdte a férfit és a nőt. Az asztalon lévő gesztenyefiúcska leugrott az asztalról. Ő is keresett villámgyorsan valami ütleget, és testvérével világgá kergették a gazdag embert és feleségét.

Amikor azok már olyan messze voltak, hogy nem tudtak volna visszatérni, meg szégyellték is volna magukat a falusiak előtt, a két gesztenyefiúcska hazaszaladt szüleihez. Boldogan elkurjantották magukat:

–  Megjöttünk édesapám, édesanyám.

Így a szegény embernek és feleségének most már nem csak egy gyermeke lett, hanem kettő. A szüleik nem győztek csodálkozni, hogy a Jóisten ilyen rendes, szorgalmas, dolgos gyermekeket adott nekik.

Egy csapásra vége lett a szegénységüknek, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!