Egyszer régen sok, sok évvel ezelőtt vonattal utaztam Kárpátalján, és amikor a távolban feltűnt Munkács csodás vára, a fülkében ülő öregember, akiről valójában nem tudtam, hogyan került oda, így szólt hozzám:

– Fiatalúr, hallott – e a munkácsi vár sárkányáról.

Meglepett az öreg közlékenysége. Ugyanis addig némán hallgatott kabátjába burkolózva, mintha ott sem lett volna. De amint látszani kezdett a vár a hegy meredek sziklaormán, mindjárt megnyílt előttem.

– Nem hallottam – válaszoltam, és én is kitekintettem az ébredező természetre a vonat ablakán. A reggeli napsütésben valami meseszép látvány volt Munkács vára.

– Ha nem zavarom, szívesen elmesélem – mondta és egy kicsit közelebb ült hozzám.

Miért zavart volna, hiszen Moszkváig még rengeteg az idő és az út. Legalább elszórakoztat meséjével – gondoltam, és hagytam mesélni az öregembert.

„Hol volt, hol nem volt – kezdte a mesét. – Egyszer ebben a munkácsi várban élt egy nagyon szép királykisasszony. Olyan szép volt, hogy párját nem lehetett találni szerte a nagyvilágon. Kár is lett volna keresni, az ember úgysem talált volna.

Csak az volt a baj, hogy apja egy félelmetes hétfejű sárkány volt. Féltek is tőle a környék lakói. Aki nem teljesítette parancsát azt a hét fejéből egyszerre kicsapó kénköves lánggal elpusztította. Senkinek sem kegyelmezett. A menekülés hiábavaló lett volna, a sárkány úgyis mindenhol utolérte volna a kiszemelt áldozatát.

Féltek is tőle az emberek, aki csak tehette elmenekült a várból. A szolgák állandóan rettegésben éltek. Nem tudták, kire haragszik meg.

A szépséges királykisasszonynak volt egy jó pajtása a kis kondásfiú. Amikor csak tehették mindig együtt játszottak. A leányka kiszökött a várból és megkereste a kis kondást.

Így ment ez évről évre, míg egyszer csak a sárkány lánya eladósorba került és apja kihirdette, hogy férjhez adja a lányát.

Jöttek is a kérők, királyfik, hercegek, grófok, de a sárkány mindegyikben valami hibát talált. Hiába keresgélt közöttük, nem talált megfelelőt, aki jó lett volna férjnek a leánya számára.

Ezt a lány nem is bánta. Nem akart ő egyetlen nagyúrnak se a felesége lenni. Szívesebben sétálgatott az erdőben a kondás fiúval. Gyakran nézegették andalogva a csillagos égboltot, és már csillagot is választottak maguknak.

Erről a hétfejű sárkány nem tudott semmit, de jobb is mert akkor jaj lett volna szegény fiúnak.

Egy nap aztán mégis a sárkány fülébe jutott a lánya és a kondás barátsága.

Ez nagyon feldühítette a hétfejű sárkányt. Elhatározta, hogy elpusztítja a legényt. Azonnal katonákat küldött a kicsi kondás házába, és megparancsolta, hogy hozzák elébe a lánya udvarlóját.

Nagyon megijedt a fiú anyja. Tudta, ha a hétfejű sárkány megharagszik valakire, akkor az búcsút mondhat életének. Sírva búcsúzkodni kezdett fiától. Összevissza csókolgatta, és hullatta érte könnyeit.

– Jaj fiam! Jaj, jaj! Mi lesz most veled. Miért kellett szemet vetni a hétfejű sárkány lányára. Tudhatod jól, senkinek nem kegyelmez. Te is a sok szerencsétlen ember sorsára fogsz jutni.

Mire a kondásfiú felcsattant és anyjára ripakodott:

– Édesanyám, ne lamentáljon nekem! Még nem haltam meg, és nem is fogok. A sok sírásrívás helyett inkább iparkodjon le a pincébe és hozzon egy pint vörösbort! Aztán, ha ezzel meglesz készítsen nekem hét kocsikerék-nagyságú hamuban sült pogácsát. A vitéz urak addig meg várnak, míg elkészül vele.

A katonák összedugták a fejüket, hogy mit tegyenek és végül arra jutottak, teljesítik a fiú kérését. Úgyis, ha a sárkány elé kerül, nem lesz kegyelem, a kénköves tűz egy pillanat alatt elemészti a szerencsétlent.

Anyja nagy szomorúan hozott egy pint vörösbort, és még legalább kettőt a vitéz uraknak is, amiért ilyen megértőek voltak fiával szemben, majd nekilátott megsütni a hét hamuba sült pogácsát.

A katonák, amíg sült a pogácsa iszogattak a finom borból. Az itóka jó erős volt, és a harmadik pohár után úgy fejbe vágta őket, hogy részegen lefordultak a székről. Hortyogva aludtak a meleg kemence mellett.

– Fiam, menekülj! Láthatod a vitéz urak elszédültek – mondta az anyja.

– Eszem ágában sincs elfutni. Nem félek én a hétfejű sárkánytól. Elmegyek a várba és megleckéztetem, apósuramat.

Erre az asszony még hangosabban kezdett el sírni.

– Édesanyám, elhallgasson, mert még felébreszti a katonákat! Hadd aludjanak a jóemberek, ha magukhoz térnek, mondja meg nekik, hogy már a várban vagyok és ebédelek apósurammal!

Elbúcsúzott, a tarisznyájában a pint vörösborral és a három kocsikerék-nagyságú hamuba sült pogácsával elindult a sárkányhoz.

– Katonáim, hol vannak? – üvöltötte a sárkány, amikor meglátta, hogy egyedül érkezett.

– Apósuram, azok bizony jól helyen vannak. Ittak egy kis nedűt előlegbe a leánykája és én jómagam egybekelésünk örömére. Kedves apósuram, azért jöttem, hogy megkérjem, leánya kezét. Remélem nem mond nemet.

Ezeket meghallván a hétfejű sárkány iszonyatos haragra gerjedt. Elhatározta, hogy itt és azonnal kéntüzes leheletével elpusztítja a leánykérőbe jött kondásfiút.

Mind a hét száját szélesre kitátotta, de a legény sem volt rest előkapta tarisznyájából a kocsikerék-nagyságú pogácsákat és egymás után valamennyit a sárkány szájába hajigálta. A pogácsák elzárták a kéntüzes lehelet útját, de úgy hogy a félelmetes fenevad cikákolni kezdett. Majdnem megfulladt tőlük. Alig bírta kinyögni:

– Segíts, te gyerek! Ha megmented életemet, minden kérésedet teljesítem. Legyen az, bármi.

– A lányát is feleségül adja hozzám? – kérdezte a kondásfiú.

– Legyen, ahogy akarod – nyögte a sárkány már – már a végét járva. – Hozzád adom lányomat, csak mentsd meg életem! Siess, már nem sokáig bírom!

A legény elővette pintes üveget bort, és szép lassan a sárkány szájaiba kezdte öntögetni cseppenként a finom itókát. És lássatok csodát, ahogy folydogált lefelé a vörösbor a hét gigán, úgy változott meg a sárkány. Eleinte egy nagy barnamedve lett belőle, majd farkas, vadmacska, nyúl, kecske, bárány, és legvégül egy őszülő halántékú barátságos ember.

Jaj, azt el is felejtettem mondani, a vár urán átok ült. Egy boszorkány varázsolta el még sok – sok évvel ezelőtt, azért mert nem vette el feleségül. Helyette inkább egy szegény szolgálólányt választott élete párjául. Az átok akkor teljesült be, amikor megszületett kislányuk. Amint a vár urának felesége meglátta a hétfejű sárkánnyá változott urát, azonnal szörnyethalt ijedtében. Az átok csak úgy lehetett megszüntetni, ha valaki jót tesz a gonosz sárkánnyal. Ez eddig soha nem volt rá megfelelő alkalom. Az emberek menekültek előle, még csak eszükbe sem jutott, hogy valami jót tegyenek vele.

A kondásfiú megmentette életét és létrejött a csoda, levette az átkot a vár uráról. Így újból a régi, barátságos, de erőskezű várkapitány vált belőle.

Nem győzött hálálkodni a szép leányka édesapja:

– Köszönöm, édes fiam, hogy megmentettél. Természetes, hogy neked adom, féltve őrzött magzatom. Nem ellenzem a házasságot, de mondd csak van – e még bor abban a pintes üvegben, mert annyira ízlett, hogy még innék belőle?

– Akad még benne néhány csöpp, de ha kifogy, akkor üzenek édesanyámnak, hogy küldje el a pincében lévő hordót a katonaurakkal a lakodalomra.

Ez annyira tetszett a munkácsi vár kapitányának, hogy mindjárt a kondásfiút keblére ölelte, és kihirdette az esküvőt mindenki nagy örömére.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még száz év múlva is beszéltek róla az emberek. A kondásfiú és a várkapitány leánykája boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!”

Fejezte be az öregember a mesét, és még egy kicsit nézte a vonatablakból elsuhanó tájat, majd újból elbújt a kabátjába és aludt tovább.