Az embereket bámulom sokszor,
közönyös, unott, fásult arcukat,
és próbálom megérteni olykor,
honnan ered e néma indulat.

Elesel az utcán, ők átlépnek,
segítő kézre már nem számíthatsz.
Mért e közöny, szétfoszló remények,
nem hallják meg, bárhogy is ordíthatsz.
 
De lám, mégis van egy kis közösség, 
hol nem számít honnan jöttél, ki vagy, 
hol nem ismert szó a közönyösség,
hol a társad a bajban el nem hagy.

Pár éve történt meg ez az eset
a paralimpiai játékon,
hol kilenc atléta, mind sérültek,
sípszóra vártak a rajtvonalon.

Százméteres futás volt a nagy cél,
mit legyőzni bizony nem is könnyű, 
ha oda nem is lábadon érnél,
sikered akkor is valószínű.

Sokan indultak, várva a sikert,
volt ki így, ki úgy, de mind sérülten,
lelkesedésük nem ismert kényszert,
nem tudták, mit jelent: kimerültem.

Egyik fiú az igyekezetben
bukfencezve esett az aszfalton,
s mert felállni nem tudott, csak csendben
sírni kezdett, tán még ma is hallom.

És a többiek? Mind egytől-egyig,
amint hallották, hogy sír a társuk,
lassítottak, hátranéztek, s nekik
csak egy céljuk volt... bajban sorstársuk...

Rögtön visszafordultak... győzelem?
Eltörpült a nagy akarat mögött,
nem a befutásért volt küzdelem...
az önzetlenség itt, lám, működött.

Egyik Down-kóros lány átölelte,
leült mellé, aggódva kérdezte:
Jobban vagy, ugye? Majd puszit nyomott
arcára... s kedveskedve csacsogott.

Ahogy a többi lassan odaért, 
féltő gonddal emelték magasba,
összekapaszkodtak, s az éremért
így, együtt sétáltak be a célba.

2018. szeptember 6.

Kép a Sport365 online sportújsából