Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr a sötét erdőben egy hatalmas barlang mélyén élt a félelmetes hétfejű sárkány. Éjjel– nappal ijesztgette a környék lakóit. Minden holdtöltekor egy hajadont kellett neki vinni ajándékba. Ha ezt nem kapta volna meg, akkor bizony kénköves tűzzel elpusztította volna a közelben lévő falvakat és városokat.

Az emberek tehetetlenek voltak. Senki nem mert szembeszállni a sárkánnyal. Lassan elfogyta a hajadonok, és már csak a király leánykája volt vissza.

A király nagyon megijedt. Nem akart megválni a lányától, és főleg nem úgy hogy az a sárkányé legyen.

Vészesen közeledett a holdtölte. Már csak napok voltak vissza. A király egész nap búslakodott, de még éjjel is. Le nem hunyta a szemét. Állandóan azon törte a fejét, hogyan tudná megmenteni kislányát a hétfejű sárkánytól. Semmi okos nem jutott az eszébe. Katonáinak hiába mondta, hogy küzdjenek meg vele, azok még ezer aranytallér ellenében sem voltak erre hajlandóak. Inkább elbujdostak vagy egyszerűen úgy tettek, mintha nem hallották volna meg azt, amit királyuk mondott.

Már csak három nap volt vissza holdtöltéig, úgy látszott nincs, mit tenni. Mindenki a királykisasszonyt siratta és búcsúzkodni kezdtek tőle.

Aztán az indulás előtti nap, ki tudja honnan egy lovas tűnt fel az úton. Egyenesen a vár kapujáig lovagolt, és bebocsátást kért.

─ A szomszéd ország Bergengócia királyának a fia vagyok –   mondta. –  Azért jöttem, hogy megkérjem a királykisasszony kezét. Feleségül szeretném venni.

A király örült is meg nem is. A feleségkérőbe érkezett királyfi jóképű volt és ismeretes volt, hogy országuk nagyon gazdag. Jó sora lehetne ott a királykisasszonynak. Tejben, vajban fürösztenék, száz szolga lesné minden kívánságát. De sajnos nem lehet a királyfi felesége, mert holnap eljön érte a hétfejű sárkány és oda kell neki adni, ha jót akarnak.

– Nem adhatom feleségül hozzád leánykámat – sajnálkozott a király. –  Holnap holdtöltekor elviszi a hétfejű sárkány. Keress, fiam feleséget magadnak máshol.

A királyfit nem akármilyen fából faragták. Amit elhatározott, arról nem mondott le könnyen.

– Hol van az a sárkány, ha kell, életre-halálra megküzdök vele?

– Reménytelen. Még senkinek sem sikerült legyőzni. Aki ezt megpróbálja az halálok halálával hal meg. A sárkány mind a hét torkából egyszerre csap elő a kénköves tűz, és nincs menekvés előle. Azt javaslom, menekülj, amíg nem késő. Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy meg akarod menteni kislányomat.

– Leendő királyi apósom – ugrott fel a királyfi – nem félek én még száz sárkánytól sem. Mutassa meg, merre kell mennem a fenevadhoz! Hadd indulhassak el, hogy minél előbb végezzek vele!

A király még néhányszor próbálkozott lebeszélni, de sikertelenül. Végül beadta a derekát és megmutatta az utat.

A várban mindenki riadtan nézte a királyfit és senki sem remélte, hogy még valaha is viszontlátják. A hétfejű sárkány kénköves tűzzel fogja elemészteni és a halálba juttatni. Még a királykisasszony is megsiratta a bátor legényt, pedig alig ismerte. Búcsúzóul utána dobta a kendőjét.

– Kísérjen szerencsével ez a kendő! – mondta a királykisasszony.

A királyfi felvette a kendőt és a szíve fölé csúsztatta, de már annyi ideje nem volt, hogy megköszönje, mert lova elszáguldott vele a hétfejű sárkány barlangja felé.

Egész nap vágtatott megállás nélkül. Még csak egy pillanatra sem állt meg pihenni. Este volt már, amikor megérkezett. A sárkány kint ült a barlang előtt és pipázott. Nagyon meglepődött meglátván a királyfit. Ne tudta mire vélni a dolgot. Ember régóta nem merte az orrát idedugni.

– Mi járatban vagy itt? – kérdezte a hétfejű sárkány.

A királyfi is meglepődött. Nem gondolta, hogy ilyen fogadtatásban lesz része. Mindenhol azt beszélték, hogy a hétfejű sárkány nagyon félelmetes és mindjárt elpusztítja azt, aki közelébe megy. Most ennek még csak a legapróbb jelenét sem tapasztalta, sőt barátságosan hellyel kínálta.

– Ülj le ide mellém! – mondta – Látom elfáradtál a hosszú út alatt.

– Azért jöttem, hogy elpusztítsalak – kezdte a királyfi. –  Az a hír, hogy holnap holdtöltekor el akarod rabolni a királykisasszonyt. Vedd tudomásul, nem engedem! Ha tetszik, ha nem az én feleségem lesz.

A hétfejű sárkány nagyot szippantott mind a pipájából, és a királyfira nézett.

– Neked is tetszik a király leánykája? – kérdezte.

– Nagyon – válaszolta a királyfi ábrándozva. –  Ilyen szép teremtést még nem láttam a földkerekségen. Pedig már számtalan országot bejártam.

– Igazad van, nagyon szép lány. Nekem is tetszik. Nem is tudom, mit tegyünk? Már sok embert elpusztítottam kénköves tüzemmel. Csak egy fújásba kerülnél és te is hamuvá válnál. Nézd, barátom, unom már az öldöklést! Ezért is határoztam úgy, hogy holnap holdtöltekor elrabolom a királykisasszonyt és feleségül veszem. Miután ez megtörtént, többé nem fogom zaklatni az embereket. Elvonulok messze a hatalmas hegyek közt lévő váramba és ott fogunk boldogan élni, míg meg nem halunk. Miért kellett idejönnöd? Elrontottál mindent.

A királyfi igen nagy zavarban volt. Elment a kedve, hogy birokra keljen a hétfejű sárkánnyal. Tán még egy kicsit meg is sajnálta. Mégis nem mehet vissza a királyhoz dolga végezetül. Igaz nem tudta, mit tegyen?

A hétfejű sárkány olyan barátságos volt, hogy sok ember megirigyelhette volna. A királyfit még egy kupa borral is megkínálta.

Egész este együtt iddogáltak és azon törték fejüket, hogyan oldják meg ezt a nehéz helyzetet.

Lehetett már úgy éjfél, amikor a királyfi a homlokára csapott, és mondta:

– Idefigyelj, sárkány barátom! Kifundáltam valamit. Van nekem egy lánytestvérem. Maholnap úgyis eladósorba kerül, és akárki nem lehet a férjeura. Amint látom, te megjavultál és többé nem törsz szegény emberek életére. Jó férj válik előled. Szívesen hozzád adom húgomat, ha te lemondasz a királykisasszony kezéről.

A hétfejű sárkány kicsit elgondolkodott a hallottakon, és megvakarva mind a hét fejét.

– Tényleg szép húgod van? – kérdezte.

– Majdnem olyan szép, mint a királykisasszony – jött gyorsan a válasz. –  Talán még egy kicsivel szebb is. De ugye megérted az ember nem veheti el feleségül a saját húgát.

Ebben a sárkány is egyet értett, és a királyfi markába csapott.

– Legyen úgy, barátom, ahogy óhajtod. Lemondok a királykisasszony kezéről, és feleségül veszem a húgodat. Te meg tégy kedved szerint!

Megegyezett a királyfi és a hétfejű sárkány. Másnap kora reggel elindultak vissza a várba. Hogy gyorsabban haladjanak a királyfi felült a sárkány hátára. A vár tornyában strázsáló őr csak annyit látott, hogy a távolban egy hatalmas portömeg közeledik szélsebesen.

Mindjárt nagy lett a riadalom. Mindenki azt gondolta, jön a hétfejű sárkány a királykisasszonyért. Sajnálkoztak a várbeliek, hogy odaveszett a királyfi, nem sikerült neki legyőzni az ellenfelét.

Legjobban a királykisasszony szomorkodott. Hiába adta a legénynek a kendőjét azt remélve, hogy az majd megóvja és megmenti minden bajtól. Annyira sírt, hogy könnycseppjétől egy nagy tó lett a vár közelében.

Amikor a sárkány az utasával a tóhoz ért belenézett, és el sem tudjátok képzelni, mi történt? A hétfejű sárkányból egyszeriben egy szépséges dalia lett, éppen olyan, mint a királyfi. Tán még az anyja sem tudta volna eldönteni, melyik az igazi.

A király is hosszasan nézte a két ifjút és hirtelen nagy gondba esett. Most kihez adja feleségül egyetlen leánykáját. Ki az igazi, és ki az utánzat.

– Nem tudom eldönteni, kinek ígértem oda a lányom kezét – mondta végül tanácstalanul. –  Van– e váramban olyan, aki tudja erre a választ?

Ekkor a királykisasszony előrohant szobájából és mondta:

– Édesapám, annak, aki szíve fölött van a kendőm.

Az igazi királyfi benyúlt az ingje alá és mosolyogva előhúzta a királykisasszony sajátkézzel hímzett kendőjét. Ez volt a bizonyíték, hogy ki az igazi kérő.

Mint, ahogy már tudjátok a hétfejű sárkányból lett ifjú sem maradt feleség nélkül. Elvette a királyfi húgát. Olyan nagy kettős lagzit csaptak, hogy ettől volt hangos a heted hét határ. Mindenki annyit ehetett – ihatott, amennyit csak bírt, de akkor még meg sem említettem rongyosra táncolhatta csizmáját.

Ha a csizmám talpa le nem kopott volna, akkor talán mesém is tovább tartana. De lekopott és azonmód íziben csizmadiához kellett vinnem, megtalpaltatni. Mire visszaértem a lakodalom is véget ért. A vendégek haza ballagtak, az ifjú házasok meg felpattantak egy felhőre és meg sem álltak az Óperenciás– tenger túlsó partjáig, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.