Nekem nem volt kéjfényes Párizsom,
sem pompa, nagy eszem-iszom,
sem útlevelem, parádés konflisom,
csak ez mély-parazsú, bús-barna Bakony.

Ahol tűzijáték minden őszi alkony,
múltról mesél a földbe süllyedt várrom,
ötven falut figyelt sasfészek-torony, 
Szép Ilonka várt Mátyásra, és vadászalkalom,
meg sok kies halom, tölgyborzos orom.

Erre volt betyár Sobri, és barát, jó rokon
bújtatta, míg rátalált a zordon hatalom.

Majd Ferenc József parolázott a nagy-hadgyakorlaton
cseléd nagyapámmal, kinek hol gyilkos szurony,
hol kapa jutott, hogy húzza az igát, mint a barom,
neki a vörösök alatt sem volt nyugalom, pardon,
az oroszok nagyanyám arcképéről, azt hitték, ikon,
elvitték, a földjét meg a másik Mátyás, az a gnóm.

Itt tanultam írni, olvasni valamilyen fokon,
bár akkor még volt helyesírás, külalak, tartalom,
piktornak állt be még Böbe is, a majom.

A bányászok arcát festette szénpor, korom,
ma csak kétség feketéllik, fájdalom-iszony,
testüket tépi a tőke, mint karvaly-karom,
hogy érezzék, kié is a haszon, a vagyon,
a jókedv, nevetés már elvont fogalom.

Már oly sokszor becsapott e hálátlan hon,
gondoltam elhagyom, de a szívem nagyon
ideköt, és a remény, az elárult bizalom,
itt élnem-halnom az egyetlen jutalom,
mert nekem mindig a Bakony volt Párizsom.

2013. november 17.