Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen Mesefalva legszélén, egy kicsinyke házban él egy szegény ember egymagában. Házán, és egy kicsi malackáján kívül nem volt semmije. Annyira szerette az állatot, hogy semmi pénzért meg nem vált volna tőle. Arra meg még csak nem is gondolt, hogy levágja és hurkát, kolbászt készítsen belőle. Inkább éhezett és nyomorgott, minthogy kimondja a disznóra a végítéletet. Szomszédjai ki is nevették ezért, és csúfolódva mondogatták a szegény embernek:

– Nem való magának disznó, szomszéd. Le kell vágni a kocát, és jóllakni belőle. Vagy adja el nekünk, hogy legalább egy kis pénzmaghoz jusson.

– Miket beszélnek Kendek, jobban szeretem malackámat, minthogy levágjam vagy eladjam. Inkább csalánfőzeléket eszek minden nap, de akkor sem vetemedek ilyen szörnyűségekre.

Jót nevettek a válaszán az emberek, és magára hagyták. Mindenki ment a maga dolgára.

Otthon a disznó így szólt a gazdájához:

– Gazdám, miért nem adtál el jó pénzért a szomszédoknak?

– Édes, kicsi disznóm, azért nem adtalak el, mert a szívemhez nőttél. Ha eladlak, akkor azok a csúnya emberek megfognak, és levágnak, belőled meg hurkát, kolbászt készítenek.

– Ne félj ettől! Tudok én magamra vigyázni. Ha legközelebb ezt kérik, akkor csak adjál el nekik, és a kapott pénzből vegyél szép, új ruhát! Menjél el a királyhoz, és kérd meg a királykisasszony kezét! A többit meg bízd rám!

Eleinte a szegény ember nem akart szót fogadni a disznónak, de végül az addig beszélt hozzá, míg beleegyezett.

Másnap a szomszédok újból kérték, hogy adja el nekik az állatot. Meg is lepődtek, amikor ezt kérdezte tőlük:

– Ki ad többet a malackámért?

A szomszédok egymást túllicitálva kiabálták az árakat. Mindenki magának akarta megszerezni a szegény ember disznaját. Észre sem vették rövid idő alatt, hogyan felverték a disznó árát. Amikor fizetésre került a sor, csak úgy hullott a sok aranytallér a markába. Mialatt a disznót kivezette az ólból, az állat még egyszer a gazdája fülébe súgta:

– Gazdám, el ne felejtsd, amit mondtam, a kapott pénzből vegyél szép, új ruhát, és menj el a királyhoz megkérni a királykisasszony kezét.

A szegény ember elbúcsúzott a disznótól, és mindent úgy tett, ahogy az mondta neki.

A sok aranytallérból szépen kiöltözött, és úgy nézett ki, mint egy herceg. Ennek ellenére nagyon félt király elé járulni kérésével. Ki tudja, mi adott neki erőt és bátorságot, másnap reggel fogta magát elment leánykérőbe.

Nagy meglepetésben volt része megérkezve a várba. A kapunál a strázsa méltóságos hercegúrnak titulálta, és szélesre tárta előtte a bejáratot.

– Tessék csak befáradni herceguram! – mondta nyájasan – Fenséges királyunk már várja.

Nem tudta mire vélni a dolgot, de már nem lehetett visszafordulni. Míg kapaszkodott felfelé a kilencvenkilenc lépcsőn a trónterembe, egész úton azon gondolkodott, mi lesz vele, ha kitudódik, hogy nem herceg. Bizonyára a király a fejét veszi, de a legjobb esetben is tömlöcbe veti.

Már nagyon bánta, hogy hallgatott disznajára. Nem kellett volna eladni, és ilyen ostobaságba belemenni.

Magasan volt a trónterem, de egyszer csak felért, és ott áll a király előtt.

– Örülök hercegem, hogy tiszteletét teszi nálam. Hallottam a hopmestertől, hogy mily elhatározásra jutott. Igaz– e, hogy feleségül szeretné venni egyetlen leánykámat?

A szegény ember hirtelen ne tudott, mit felelni. Csak hebegett – habogott, de végül nagy nehezen kinyögte:

– Fenséges királyom, jók az értesülései. Szeretném megérni a királykisasszony kacsóját. Kérem, adja hozzám feleségül leánykáját!

– Semmi akadálya, kedves leendő vőm, de tudja, mint jó apa, szeretnék meggyőződni, hogy egyetlen magzatom jó helyre kerül– e. Most ízibe menjünk a kastélyába, hogy saját két szememmel lássam, hogy áll anyagilag. Ha mindent jónak találok, akkor mához három hétre megtarthatjuk az esküvőt.

Ezeket meghallva a szegény embert remegés fogta el. Most fog kiderülni, hogy milyen szegény. Legalább a disznócskája lenne meg! Sajnos azt is eladta, és az árán cifra ruhát vásárolt. Mit fog szólni a király, ha meglátja szerény hajlékát. Egyáltalán, mivel fogja megvendégelni a fényűzéshez szokott vendégeit.

Amint közeledtek a faluja felé a távolban feltűnt egy hatalmas konda. Talán ezer disznó is dragonyosozott a környék iszapjaiban. Amerre csak a szem ellátott, mindenhol röfögő földet túró jószág volt látható.

– Kié ez a rengeteg disznó? – kérdezte egyszer csak csodálkozva a király.

– Kié lenne másé fenséges királyom, mint nagy urunké, aki kegyeskedik ön mellett ülni a hintóban – ugrott elő ki tudja honnan egy fiúcska, és dicsőítette a disznók gazdáját.

– Nem is mondta hercegem, hogy ennyi disznaja van – ámult el a király, és hallgatta tovább a fiúcskát, akinek be nem állt a szája.

– Ez rengeteg fenséges királyomnak? Minden faluban legalább ennyi van, ha nem több, de akkor még meg sem említettem a hatalmas birtokot, ami a kastélyhoz tartozik.

Közben a szegény ember irul-pirult, nem mert a király szemébe nézni. Félt, hogy kiderül az igazság, és szégyenszemre tömlöcbe zárják.

– Ne legyen már ennyire szerény! – veregette meg a vállát a koronás fő – Már így látatlanul büszke vagyok a leendő vőmre. Ezek után gondolom, milyen pompa fog várni a kastélyban. Menjünk, siessünk, hogy minél előbb ott lehessek!

A lovak vágtázni kezdtek csak úgy lobogott a sörényük. Mindenfelé a szegény ember nevét skandálta az út mellett álló embersereg. Természetesen semmit sem értett belőle. Még csak fogalma sem volt, hogy mi történhetett.

Nagyon félt. Nem tudta elképzelni, mi lesz, amikor megérkeznek a házacskájához?

Már egészen közel jártak, a fiúcska újból felpattant a hintóba, és mondta:

– Nézze fenséges királyom, ott van a herceg kastélya!

Mindenki egyszerre tekintett abba az irányba, ahová mutatott a kicsike kéz.

Csodák csodájára a szegény ember háza helyén egy meseszép kastély állt, de olyan szép, aminek párja nem volt az egész világon.

Talán ugye nem is kell mondanom, ezen a hercegnek titulált szegény ember lepődött meg legjobban. Azt gondolta, hogy csak álmodja az egészet. Attól rettegett, hogy felébred, és oda a szép álom.

Szerencsére, mindez valóság volt, mert mikor kiszálltak a hintóból a kastélyban levő népség mind hajbókolt előtte, és dicsérték jóságát és gazdagságát.

A király nagyon elégedett volt, és szívesen a herceghez adta feleségül egyetlen leánykáját. Tudta, itt olyan jó helye lesz, vagy még jobb, mint a királyi várban.

Hamarosan ki is tűzték az esküvő időpontját. A vőlegény örült is meg nem is. Sehogy sem értette, mi történt? Milyen varázslat irányítja a sorsát? Csak annyit sejtett, hogy bizonyára, mindez a malackájával van kapcsolatban.

Egyik este kiballagott oda, ahol valamikor a disznóól állt. Most annak a helyén egy kőasztal volt, és legnagyobb meglepetésére azon feküdt a malackája.

– Te meg, hogyan kerültél ide? – kérdezte, és boldogan átölelte az állatot.

– Tudd meg, édes gazdám én egy csodadisznó vagyok. Ilyen rendes és becsületes emberrel még soha nem találkoztam. Amikor a legnagyobb szegénységben voltál, elhatároztam, segítek neked. Rábeszéltelek, hogy adjál el, és a kapott pénzből vegyél szép, új ruhát. Majd utána menjél el a királyhoz, és kérd meg a királykisasszony kezét. Szerencsére mindent úgy tettél, ahogyan tanácsoltam. Én voltam az a fiúcska is, aki útközben mindent elmagyarázott a királynak, mert te úgy megijedtél, hogy tán még most is remegsz a félelemtől. Most már nem kell félned semmitől. Amit látsz, az mind a tied, éljetek boldogan, míg meg nem haltok.

Mennem kell, mert még a világban sok a szegény ember, akinek segítenem kell.

A szegény emberből lett herceg még csak meg sem tudta köszönni a disznónak a segítséget, mert az egyet röfögött, és egy szempillanat alatt eltűnt az asztalról, mintha ott sem lett volna.

Hamarosan összekelt az ifjú pár, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még évek múltával is erről beszéltek az emberek.

Ha egyszer hozzátok is ellátogat a malacka, akkor fogadjátok jó szívvel, mert hátha nektek is segít találni egy királykisasszonyt vagy királyfit.

Itt a vége, fuss el véle! Menjetek aludni, és fogadjatok szót szüleiteknek, mert a kurta farkú kismalac nem szereti a rossz gyerekeket.