Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy manóapa és egy manóanya. Volt nekik egy manófiúk és egy manólányuk. Boldogan éltek a kicsi manóházukban.

Reggel manóapa felkelt és elment dolgozni. Ezalatt manóanya sütött, főzött és takarított. A kicsi manógyerekek meg kint játszottak a ház melletti parányi manókertben.

Így volt ez minden nap, amíg egyszer szörnyű dolog történt. Jött egy nagy madár és a nagy csőrével felkapta a manólányt. Felszállt vele a magas égbe.

Szegény testvére hiába kiáltozott a nagy madár elvitte a manólányt egy hatalmas hegy tetejére, ahol volt a fészke.

A manófiú jajveszékelésére a környék összes manója odaszaladt és egymást túllicitálva sápítoztak a nagy tragédia hallatán. Szegény manóanya szemeiből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Senki nem tudta megnyugtatni, megvigasztalni, pedig ahány manószomszédasszony volt, az mind próbálkozott vele.

─ Sajnos kedves manószomszéd ebbe bele kell törődni. A nagy madár nem fogja visszahozni a kicsi manólányt. Más sokszor ilyen megesett nálunk Manófalván. Nincs, mit tenni!

─ De én nem akarok belenyugodni – sírt keservesen manóanya. – Nagyon szerettem kicsikémet. Ő volt az én virágszálam, gyöngyvirágom.

─ Legyen vigasza, hogy legalább a kicsi manófiút nem vitte el az a nagy madár – mondták neki a manóasszonyok. – Vigyázzanak rá, hogy legalább ő megmaradjon!

Amikor manóapa haza ért és értesült a szomorú hírről, nagyon bánatos lett. Összehívta a környék férfijait és sok – sok pénzt ajánlott annak, aki visszahozza a kicsi manólányt.

Hiába volt kecsegtető a pénzjutalom, senki nem jelentkezett, hogy felmenjen a hatalmas hegy tetejére. Mindenki félt a nagy madártól. Nem csoda, hiszen annyi félelmetes dolog terjengett róla. Volt, aki azt mondta, kettesével eszi ebédre a manókat és a fiókáit is azzal táplálja. Fészke mellett a sziklában van egy óriási üreg, oda gyűjti össze a manókat. Ha valaki felmászna a hegyre, előbb utóbb ebben az üregben találná magát, és ő is a madár lakomájának a csemegéje lenne.

A manóférfiak is azt mondták, ebbe bele kell törődni, és vigyázni, hogy a jövőben többé ne forduljon elő ilyen eset!

Mindezt hallotta a kicsi manófiú is. Nagyon szerette manótestvérét. Amikor a manóférfiak szétszéledtek, hazamentek, így szólt manóapjához:

─ Édesapám, én majd felmegyek arra a hatalmas hegyre és hazahozom manóhúgomat.

─ Jaj, kicsi manó fiam! – mosolyodott el manóapa és a szemében könnycseppek csillogtak. – Hogyan tudnád hazahozni manóhúgodat, amikor a világ legerősebb manója sem mer oda felmenni. Nem akarlak téged is elveszíteni. Nem engedlek!

A kicsi manófiú addig könyörgött manóapjának, míg az engedett, de fia lelkére kötötte, hogy nagyon fog vigyázni. Ha csak a legkisebb veszélyt is gyanít, azonnal hazaszalad.

─ Így lesz, édesapám – mondta és feltarisznyázva elindult.

Szülei kikísérték a kapuig és sokáig integettek utána.

Manófiú ment, ment, de az út egyre nehezebbé vált. Sok helyen már olyan meredek volt, hogy alig bírt felkapaszkodni rajta. Végül elérkezett hatalmas szikláig, amelynek a tetején fészkelt a nagy madár. Vajon ezen a sziklán, hogyan fog feljutni? – törte a kobakját a manófiú. Nincsenek szárnyai, nem tud felszállni az égig. Valamit, ki kell találnia, hogy kiszabadítsa húgát.

Leült egy kőre és gondolkodni kezdett. Semmi okos gondolat nem jutott az eszébe. Közben fel – felnézett a szikla csúcsára, ahol lehet a kicsi manólány. Mintha még a sírását is hallani vélte volna, de lehet, hogy csak a hegyek közt csavargó szél tréfálta meg.

Ahogy ott szomorúan üldögélt egyszer csak arra jött egy nyúl.

─ Miért búsulsz, manófiú? – kérdezte.

─ Nagy az én bánatom – válaszolta majdnem sírva. – Testvéremet-manóhúgomat elrabolta egy nagy madár és felvitte ennek a magas hegy tetejére. Ha nem tudom kiszabadítani hamarosan, akkor megeszi a kicsinyeivel ebédre.

─ Bizony ez igen nagy baj – mondta a nyúl. – Bárcsak tudnék segíteni rajtad! De nincsen szárnyam, nem tudlak felvinni a szikla tetejére.

Még jött a róka, jött a medve, de mind csak sajnálkozott. Egyik sem tudott segíteni a manófiúnak. Pedig, ha törik, ha szakad, fel kell jutnia a magas hegy tetejébe. Nem húzhatja sokáig az időt. Testvére nagy veszélyben van. Ha nem segít neki gyorsan, akkor a nagy madár megeszi ebédre.

Bárcsak lennének szárnyai! Egy szemvillanás alatt fent lehetne. De manóknak a Teremtő nem növesztett szárnyat, ezért valami más megoldást kell kitalálnia.

Most érezte csak igazán, mennyire szereti kicsi húgát. Mindenre képes lenne érte.

Amint ott vágyakozott, hogy feljusson a nagy madárhoz, váratlanul egy griff szállt le melléje. Nagyon megtépázottak voltak a tollai, és látszott rajta, hogy súlyosan beteg. Vadászok kergették, űzték, s majdnem meglőtték puskájukkal. A lövedék, épphogy elkerülte a testét.

─ Manófiú, ha adsz a véredből egy kortyot, akkor felviszlek a hegy tetejére – mondta a griff.

─ Tényleg, megtennéd? – kérdezte reménykedve a manófiú.

─ Igen, de add gyorsan! Ha nem ihatok vért, akkor nemsokára meghalok.

A manófiú előkapta a kését, amit mindig magával hordott, és megvágta a jobb kezén az eret. A vér mindjárt nagy sugárban spriccelni kezdett belőle. A griff azonnal a vér alá tartotta a csőrét és kortyolva ivott belőle. Amint a vér leért a torkán, mindjárt erőre kapott. Ellenben a manófiú kicsit elsápadt.

─ Ülj fel a hátamra és kapaszkodjál meg jól a tollaimban – mondta a griff.   

A manófiú mindent úgy tett, ahogyan a griff mondta neki. Szélsebesen elindultak felfelé.

Repültek, repültek, de csak nem akartak felérni a hegy tetejére. Első nap vége felé, így szólt a griff a manófiúhoz:

─ Megszomjaztam, adjál inni a véredből!

A manófiú újból a kése után nyúlt és a bal karján megvágta az eret. A griff ivott belője és megújult erővel repült tovább. Szegény manófiú szédülni kezdett. Majdnem leesett a segítője hátáról. Úgy kapaszkodott a tollakba, hogy majd kitépte azokat.

Megint eltelt egy nap, de még mindig nem értek fel a hegyre. Estefelé a griff mondta a manófiúnak:

─ Megszomjaztam, adjál inni a véredből!

Erre a manófiú a nyakán levő ért vágta meg. A vér itt annyira spriccelt, a hegy lábánál lévő emberek azt hihették véreső hullik az égből.

A griff egy nagyot kortyolt a vérből, és repült felfelé megállás nélkül.

A manófiú elvesztette az eszméletét és nemsokára kilehelte a lelkét. De erről a madár, mit sem tudott.

Megérkezve a hegytetőre, kicsit távol a nagy madár fészkétől letette utasát.

─ Megérkeztünk – mondta.

Csak ekkor vette észre, hogy a manófiú meghalt. Holtan feküdt a sziklán, ahová lepottyant.

A griff nagyon megsajnálta a manófiút. Először nem tudta, mit tegyen? Hallotta, hogy a nagy madár már készül megenni a manólányt.

Iszonyatos haragra gerjedt. Elhatározta, ha már a manófiú meghalt, legalább a lányt megmenti.

Összeszedte minden erejét, és neki ment a nagy madárnak. Hatalmas harc kezdődött a két madár között. Vágták, tépték egymást. Úgy hullott a tolluk, mint télen a hó. Mondták is az emberek, amikor felnéztek az égre: „Hegy csúcsán már esik a hó.”

Sokáig verekedtek. Végül a griff egy nagyot csapott csőrével a nagy madár fejére, az azon nyomban elbúcsúzhatott az életétől.

Megmenekült a manólány és nem győzött hálálkodni a griffnek.

─ Köszönöm, hogy megmentetted az életem! – örvendezett a manólány.

─ Ne nekem köszönd! – mondta a madár. – Testvéred mentett meg. Ha ő nincs, akkor ebédre megevett volna ez a szörnyeteg.

─ Hol van az én drága testvérem? – kérdezte rosszat sejtve a manólány.

A griff szomorúan elmesélte, milyen önfeláldozó volt a manófiú, hogy megmentse kicsi húgát.

─ Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! – sírta el magát a manólány. – Hol van az én drága testvérem?

A madár odavezette a manólányt a sziklához, ahol holtan feküdt a testvére. Meglátván azt hangos sírásba kezdett. Föléje borult, és szemeiből könnycseppek kezdtek hullani rá.

A kicsi manólányt megsajnálta a Jóisten. Még az ő szemei is könnyesek lettek.

─ Ez így nem igazságos – mondta komolyan. – Testvéréért még az életét is kész volt feláldozni. Megérdemli ez a manófiú, hogy életet leheljek belé.

Természetesen erről nem szólt senkinek. Jóistennek csak a kisujját kellett megmozdítania, s a manófiú már élt is.

Lett is nagy öröm, amikor kinyitotta a szemét. A testvérek egymás nyakába borultak. Nagy volt a boldogságuk. A manófiú nem hiába jött fel a magas hegy tetejébe, végül sikerült megmentenie a kicsi manólányt.

A griff szélsebesen visszavitte őket a szüleikhez, akik, amikor meglátták drága gyermekeiket örömükben ugráltak. Manóapa és manóanya fogadalmat tett, hogy ezentúl úgy vigyáznak a két kis manójukra, mint a szemük világára.

Nem is történt többé hasonló eset Manófalván, mert a griff a közelben keresett magának fészket. Ha véletlenül az égen feltűnt egy rossz szándékkal érkező madár, azt elkergette.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!