Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy velem vagytok és még mindig kitartotok mellettem!

Az alább leírtak késztettek egyrészt arra méginkább, hogy leírjam emlékeimet.

Kérem, hogy aki nem szereti más emlékeit olvasni, az ne tegye!

12. rész

Nagyon vártam a kétezredik évet. Nem tudom miért, talán azért, mert mindenki hol pozitív, hol negatív eseményeket várt. Így én is vártam valami változást, bíztam, hogy onnantól talán még jobb dolgok fognak történni velünk.

Vártuk, hogy a bolt egy kicsit jobban beinduljon, mert egyenlőre, csak annyi bevételünk volt, hogy jól elvoltunk, de előrébb jutni nem igen lehetett. Az autónk is öregedett, nem tudtuk miből kicserélni, stb.

Kétezer év tavaszán történt valami, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Nem úgy, és ahogyan én vártam, de rányomta bélyegét az egész további életemre.

Egyik délutáni napon, még hűvösek voltak. Tél utója lehetett. A boltban mivel hideg volt, bakancsban voltam. Mindig szerettem segíteni az embereknek, és ekkor is így történt. Egy néni vásárolt tőlem elég sok mindent. Felkaptam a szatyrait, hogy segítsek neki kivinni az autóhoz. A pult mellett két oldalon húsos ládák voltak lerakva. Amint mentem volna el mellettük, a lábamat emelve, a bakancsom fűzője beleakadt a másik bakancs akasztójába, és átestem a húsos ládákon a nehéz szatyrokkal.

Rögtön tudtam, hogy valami nagy baj történt, pont a műtött jobb lábammal, mivel nem tudtam onnantól ráállni. Nem akartam elhinni, hogy megint baleset történt velem.

Másnap elmentem autóval a kórházba, ahol megröntgenezték, és pont ott volt az a főorvos a röntgenben, aki nekem azt mondta anno, hogy „Éva asszony, lábat csinálunk magának”. Azóta eltelt tizenkét év. Ő már nyugdíjasként dolgozott, és „véletlenül” pont akkor ott volt.

A röntgenes megmutatta neki az én felvételemet, mintegy tanácsot kérve tőle,  mire ő odajött, és kérdezte meg volt e sérülve előtt a lábam. Mondtam neki, hogy mi történt, és hogy pont ő volt az egyik, aki  műtötte  annak idején.

Ekkor azonnal felajánlotta nekem, hogy másnap menjek be, és megbeszéli az osztályvezetővel, hogy műtsék meg, mert le kell merevíteni a bokámat, mivel az újabb sérülés következtében elszakadtak a maradék ínszalagok is, az évek alatt kikoptak az ízületek, ezért más megoldás nem lehet csak ez.

Teljes volt bennem a rémület. Lejátszódott a sok évvel ezelőtti szörnyű tortúra. A sok műtét, hogy nem tudtak igazán vele mit csinálni, és azért nem folytatták tovább a műtét-sorozatot, mivel olyan nagy volt a gyulladáskészség a lábam ezen területén, hogy inkább leszázalékoltak. Nem, ezt semmiképpen nem akartam, hogy megismétlődjön. Így nem mentem el másnap. Gondoltam, majd pihentettem, hátha rendbe jön, vagy legalábbis elviselhető lesz.

Mivel a boltba nem volt, aki dolgozzon, így én bejártam a fájós, és egyre inkább fájós lábammal. Egyre kevesebbet tudtam, meg nem is tudtam rajta állni, majd már járni is csak két mankóval  közlekedtem, biciklivel, mert az autó nem mindig volt otthon.

Már tekerni sem bírtam, csak fél lábbal, de mentem, erőltettem, hogy meg tudom csinálni.

Közben időnként, mivel nagyon fájt, megmutattam a körzeti orvosnak, aki nem nagyon tudott rá mit mondani, még arra sem, hogy a bokámon lett egy dudor. Nézte, nézegette, de érdemlegeset nem mondott, még annyit sem, hogy te bolond legalább menj szakorvoshoz.

Mert ő elvből ilyet nem mondott szinte soha. Úgy gondolta ő ura a helyzetnek, és mint másnál is,nálam is bakot lőtt.

Egyik nap, amikor már eltelt két hónap, ottholn mentem a folyosón, és menet közben kiszakadt a bokámon az a „dudor”. Ekkor már nem volt mire várni, a férjem szabad napján bevitt a klinikára, ahol az egyik legjobbnak mondott professzor nézte meg a lábamat.

Megröntgenezték, és behívott az irodájába, (ennek az orvosnak akkor, igen nagy volt a tarifája) szépen elmagyarázta, hogy ebből a lábból most már nem lesz semmi, amputálni kell!

Néztem rá, és elkezdtem  sírni. Mire ő, „nagyon jó műlábakat lehet kapni, ami szinte fel sem tűnik”. Gondoltam, próbálja ki ő, én nem kérek belőle. Megköszöntem a kedvességét, és hazavitettem magam.

Természetesen, így nem maradhatott, elkezdtem keresni más lehetőségeket. Visszamentem abba a kórházba ahol azelőtt műtöttek, csak más osztályra, mivel ez már nem új baleset volt.

Az  osztályvezető  főorvos megnézte a papíromat, a lábamat, és közölte, hogy ezt le kell vágni! Természetesen megint elszontyolodtam.

„ Ne tessék sírni, nem kell sírni, ez lesz a legjobb megoldás mindenkinek” . Nem tudtam elfogadni  amit mondott. Főleg, általában az szokott megrikatni egyrészt, amikor látom az érzéketlenséget az emberekben, vagy ha túl nagy a részvét. Hát, egyik sem szerencsés.

Ekkor, az ott lévő műtősnő, akit már  régről ismertem, mondta nekem, hogy a rehabilitációs osztály főorvosa szokott kísérletezgetni, bevállalós orvos, elvisz hozzá, hátha tud segíteni valamit.

Elmentünk, épp a rendelőben volt. Elvállalt, és egy pár nap múlva megműtött. Nagyon bravúros műtétet hajtott végre, mindenki a csodámra járt, hogy még a legapróbb csontokat is  rögzítette, mivel az a bizonyos „dudor” az egy tályog volt, és szétette a bokaízületet.

A lábamba csavarok, a lábszáram két helyen átszúrva rögzítő vasakkal. Tíz hétig kellett együtt élnem ezekkel a vasakkal a lábamba, és persze erre ráállni nem lehetett semmi szín alatt.

Ekkor kerültem tolókocsiba.

Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor először rájöttem, hogy az ágyról leszállni, bármi is történik, NEM TUDOK.

Még bennem volt a kétezredik év világvége hangulata, félelmei is, és a kislányom, Aliz akkor lett elsős, és én nem lehettem ott az évnyitóján…

Nagyon szörnyen éreztem magam, de reménykedtem, hátha valami történik, ami jóra fordítja az egészet. Bíztam,  reménykedtem,  imádkoztam, és megéltem „csoda” dolgokat.

Ez volt a kétezredik év szeptemberében, és én még mindig csak emlékezem…