Gyémánt vagy, kit tálcán kínált az élet,
sorsomban kapott hű, igaz ígéret,
láncok nélkül lerakott tiszta képmás,
gátlástalanul alázatos célzás.

A múlt ösvényén hittel, Te adsz vigaszt,
a jelen fogságában mutatsz grimaszt,
táncolsz mellettem vad viharok között,
lelked, felettem palástba öltözött.

Haza, szeretet, egység a szóban,
kopott papíron maradt nyomokban,
mi volt, elvették a kor nagyjai,
hadakozó döntés viharai.

Haza, szeretet, egység a szívben,
őseink porán emlékeinkben,
regék mesélnek, a múlt simogat,
könnyező föld, szépsége hívogat.

Van egy ország a Kárpátok között,
hol a hit, sok csatában tündökölt,
a reménység nem veszett el soha,
hiába volt az élet mostoha.

Van egy ország, hol vannak még csodák,
ahol a remény mindent megbocsájt,
hol nem terem babér hazug szónak,
hol jövőt bíztatnak utókornak.

 Tündöklő váraink hős múltról mesélnek,
az Alföldön védett szürkemarhák élnek,
meleg vizű forrásból is akad bőven,
háromszínű lobogó éltet bölcsődben.

Lelked ég, szégyellt cseppjeit
dalold el, édes terheid
ne féld, hisz léted értéke,
beszéld, hisz szíved érzése.

Ragyogj a tiszta ég alatt,
a szó mind belőled fakad,
fájdalmad űz, gátlásaid...
vesd le sorsodnak láncait.

Szárnyalj szavaknak dallamán,
Életednek talapzatán,
tündökölj remény fellegén,
szelíd szeretet tengerén.

Mit ér a szó?... - kinek mondjam el?
Mit ér a szó?... - nincs aki felel.
Mit ér a szó?... - fojtott vágyad az,
ereje megöl vagy oltalmaz.

Mit ér a szó szeretet nélkül?
Mit ér a szó?... - tettekre épül!
Mit ér a szó?... - magadra maradsz,
szívedben él, s mindet visszakapsz!

2019.06.14.

Addig adj, amíg van kinek!
Egy ölelést, hogy érezzenek,
így lássák meg boldogságodat,
hogy ölelésük boldogságot ad!

Addig adj, amíg van kinek!
Egy mosolyt, hogy felejtsenek,
szemed tükrében mosolyogjanak,
elfedve a könnyet, így ragyogjanak!

Varázslat él titokban rejlő kalandok hátán,

Mily csodás sorsa, gyökérből fakadt élete,

Párás szárnyakkal tekint be a nap az ablakon,
csókod ize még sűrű álmát szórja ajkamon,

A tavasz érkezése

Érkeztél, mint hűs szellő fák alatt,
váratlanul, s bár az idő szaladt,
lépteid nyomot hagytak lelkemben,
mint szivárvány színeid kertemben.

Lassan osontál, mutattad magad, 
enyhén elillanva a föld szaga
rigót ébreszt, füttye telet temet, 
ibolya közt éleszt szerelmeket. 

Szerelmünk remél, a holnap hajnala,
de hiába vár, lassú jövőt igéz, 
megújult szívünk, sodor a nap zaja, 
a lélek tánca most fájdalmat ítél. 

Hallanám a szót, mit szívemnek ígér, 
de hiába cseng, szótlan világba zár, 
még érzem csókjának mézédes ízét, 
de hiába ég csak harmatos a száj. 

Lelkem húrjai szikrát szórnak az éjben, 
elrejtenek vágyam szelíd köntösében, 
álomba szőtt kéj, akkordokba öltözöl,
mezítelen tested lepelben tündököl.

Hosszú hajad bársonyt fon bőröd szegletén, 
felejtve dalolok titkaid tetemén, 
szenvedélyünk táncol a gitár húrjain, 
átkarol, vezet a szerelem útjain. 

Erdő széli domboldalon tónak fényes vízében,
hősünk vígan lubickolgat tűző napnak fényében,
nem is sejti mi vár reá, tisztogatja küllemét,
akár csak a szép mesében, feltűnik egy szürke gém.

Lelkem szégyellt cseppjei titkot szórnak,
érzelmeim sűrűjében elveszem,
táncot járva színesen ringatóznak,
szárnyakat bontva magam is meglepem.

Édes terheimmel így szeretkezem,
virágillatban táncolnak a szavak,
gátlásaimba már nem temetkezem,
csodált értékeim elcsábítanak. 

Mi rág még csak egy parányi féreg, 
lelkemnek drága, most fojtó méreg, 
mellettem járt, mégis enyém az út, 
emlékek közt, fájón, kísért a múlt. 
Sorsom vonalán szépít egy vak folt, 
eltűnődve talán igaz se volt, 
szívemben izzó szeretetparázs, 
reményteli álmot sző a varázs, 
eltűnőben már a fojtó ködben 

Gyermek voltam még, nekem halkan szólt a dal,
csendes akkordjai táncoltak szívemen,
fogta kezem és némán dacolt a holddal,
szelíd húrok, muzsikált csillagtengeren.

Kopottas hangjának szirmait szórja szét, 
kihalt játszóterek éltető zenéje, 
lopott perceinknek hajnalán visszatért, 
álomba ringatott szívének meséje. 

A pillanat részecskékre bontva
hasad tovább elemeit szórva, 
elillan az idő fogságában, 
emléke fogva tart homályában. 

Kirajzolódik minden sorsvonal, 
jövőt fűz szerte foszló álmokkal,
reményt igéz az élet tengerén, 
fájdalmat űz, hordozza tenyerén.