Nekem is van lelkem, eléd teszem

Gondolataim peremén járok, szavak tengerén evezem,
lelkem szabadságán tanyázok, szívem színeit kergetem.
Elkapok szelíd pillangót, repülők vágyaimon,
megállok minden kikötőben, hegedülök álmaimon.

Alkonyat. Remegő lábakkal állok a szakadék szélén 

Ágak között remélve oson a sors elhagyott léte

A sors ezernyi parazsát szórja felém,
kormos hegeken táncol a valóság,

Amikor úgy érzed, hogy nem bírod tovább,
mikor mit kaptál, elviselni mostohább,
ne kérd számon soha, mit adott az isten,
mert az élet egy pillanat alatt nincsen.

Mikor hallod a megtépázó szavakat,
s úgy érzed csak tovább szítod a parazsat,
mikor tudod, a helyzet úgysem változik,
Tudd, Istened csakis érted imádkozik.

Van úgy hogy a lélek megtalál egy hangot,
szavak hátán megért egy ismeretlen arcot,
van úgy hogy aztán mégis elfárad hite
s reményt-vesztve néz maga elé a semmibe.
A szó szeret, de megöli a lelket ha nem vigyázol,
alázattal meghajol, de ha folyton csak hibázol
gyengéd érintésén át vesztesz győztes csatát,

Üzen az élet rímekbe szedve,
üzen a szív az ismeretlenbe.
Hol van a szikra, mi álmot hozott?
Hol van a parázs, mi tüzet gyújtott?
Lüktető erek, pattanó idegszálak,
szégyen foltok; élnek, körbezárnak,

Elgondolkozol,
itt a lét kárpótol:
most a szellő is csókol!

Magas hegyek között fénylik a takaró, 
hófödte ormokon át a Nap kacagó

Emlékeim között kóborlok némán, 
a sors is nyomot vet a lét árnyékán,
kopott falak, pókháló az ablakon,
a táj tündököl, s csend van a szavakon. 

Lelked palástján a szívem nesztelen ,
kecsesen szemerkél a nyári harmat,
kacér a Nap fent a fellegek felett,
s csókkal pecsételi ajkad ajkamat.

2020.05.17.

Kicsi óriás: boldog nevetés;
könnyek nélkül, őszinte szeretés.
Mégis mi dolgom van a világban?
Halk zene szól szívem pitvarában.

Sors útján lelkem szabadon szárnyal,
üdvözöl téged lüktető vággyal;
ha rám nézel, mosolyom elindul,
gyermek vagy magad, Lelked megtisztul.

Zsenge fűszál harmattal boldogan ébred:
csöppnyi gyermek megfogant, vágytad, remélted.

Meg kell keresnem magamban a hangot:
lüktet a világ, szél hordja hamvait.
Ahogy a gondolat idéz egy arcot
a sors kitárja szerető karjait.

A sors adott egy esélyt: az én utam.
Olykor nehéz: magas falakat döntök.
Nem adom fel- ezerszer porba hulltam -
kis lépésekből építek kikötőt.

A lét ösvényén időnk véges. Séta az úton.
A sors magához öleli tékozló gyermekét.
A kor csak bandukol, otthagyja foltját a múlton,
sötét felhők alatt félti, hordozza szennyesét.

Oly sötét lett a világ: kihalt a szeretet,
csak vonszoljuk egymást, csak húzzuk a szekeret;
szavakat kergetünk és sebeket hordozunk
közben elfogy az időnk, elvész az otthonunk.