Otthon vagyok, mikor körülvesz az egység,
a szeretet alkotta meghitt közelség,
lábam előtt hever múlt, jelen és jövő, 
hálás szívemen a boldog elköszönő.

Körülölel e kötelék angyal szárnya,
a csonkig égett gyertya még izzó lángja,
a vér, amely más szívből fakadt életre,
s most az én szívemnek ékes ígérete.

Két part között az élet megtöri a sorsokat,
s úton-útfélen hangtalan hagy kérges nyomokat,
libbenő pillanatában, ha időnként megáll,
lehajol hozzád és szívével némán körbezár.

Álmodtam egy szép világot, hol csodás volt minden,
elhoztam hát magammal, most neked adom Kincsem.
Friss harmatban virágmező simogatta talpam,
mindegyikből szedtem egyet, ahogy elhaladtam.

Nem számolom a lépteket, csak megyek tovább,
hiába minden, az élet egyre mostohább,
de lelkemben az érzés csak oldja láncait, 
s kitartóan viszi a nyugalom szárnyait. 

Két part között az élet megtöri a sorsokat,
s úton-útfélen hangtalan hagy kérges nyomokat,
libbenő pillanatában, ha időnként megáll,
lehajol hozzád és szívével némán körbezár.
 

Illanó éveken az életed véges,
minden pillanatod reményében elszáll
jövődnek arcán már a sorsod is kérges, 
minden ráncod hanyatlón, lassan körbejár.

Élvezd ki léted, adj meg mindent a mának,
legyen nálad mindig az utolsó pohár,
a barátok végül mind melletted állnak, 
hogy csak még egyszer...örökre mosolyogjál.

Kopott síneken rohan az idő,
múltam porán hagy szürke nyomokat, 
nincs megállás, cipeli sorsomat, 
zakatol a vonat, vén végvivő. 

Suhanok kudarcok vad ormán át,
ingatag kisiklott remény között,
szeretetéhség, a vagon tömött,
féktelen élet, a kor ponyvát rág.

Mikor a szó megtöri a néma csendet,
akkor a lélek már feledni nem képes. 
Mikor remeg a kétség, s megfogja kezed,
akkor szívem szenvedő szívedben érzed. 

Bejártam utakat, kísértem lelket, 
eddig, ha adtam, féltem szeretetet, 
éreztem életnek tékozló jajszavát, 
megtörten hagyott kéz, álszent panaszát. 

S majd mind hiába van, magam maradok,
már nem félek senkit, már nem akarok, 
csak a mondat kell, igaz képzetem,
mert az lesz ott, ki fogja végzetem.

A horizonton feltűnik egy aprócska felhő,
ráül a nyár, s áttetsző kékjére árnyék vetül.
Lassan érkezik, harmata szelíden hízelgő,
utolsó táncával fülembe lágyan hegedül.

Kecsesen jár, lábai már érintik a tölgyet, 
lebegő palástja könnyező pázsittakaró,
miként aranysárgává ruházza fel a földet,
ahogy jött, tovalibben, mint egy szélvész csavargó.

Áttetsző fényében már táncol a hajnal,
pillangók szállnak, szívében ébred a táj,
az árnyék ábrándján mindent összekavar, 
parányi létében én megállítanám. 

Harmat száll, lassan öltözteti életét,
gyengéden oson, simogatja színeit,
elsuttogja hűsen távozó énekét,
magára hagyja legféltettebb kincseit.

Parányi szívek édes otthona,
festett rajzokkal a gyerekszoba.
Ott, hol a színek életre kelnek,
hol csak neked, ékesen regélnek. 

A falon a hősök ismerősek,
mindig vágyakozva nézelődhetsz.
Minden este új mesét álmodhatsz,
s daliákká is bátran változhatsz. 

Emlékszem az első találkozásunkra,
egy gyermek állt előtted felszabadulva,
vakmerő voltam és igen nagyravágyó,
kalandos álmodozó, csodára váró.

Beléd szerettem, s ahogy teltek az évek,
eltűntek a fényűző gyermeki képek,
nemes cél lettél sorsomnak ígéretén,
acélbiztos pont álmomnak igézetén.

Parányi szívek édes otthona,
festett rajzokkal a gyerekszoba.
Ott, hol a színek életre kelnek,
hol csak neked, ékesen regélnek.

A falon a hősök ismerősek,
mindig vágyakozva nézelődhetsz.
Minden este új mesét álmodhatsz,
s daliákká is bátran változhatsz.

Szoktál nézni néha naplementét, 
s jártál áttetsző felhő peremén? 
Ébresztett már harmatos esőcsepp 
s szivárvány színe futott előtted?

Láttál felkelő napot lángolni, 
eltűnő házak között táncolni? 
S érezted már tüzes Hold melegét, 
miként öleli csillagseregét? 

Elmúlt egy esztendő, de Te, még mindig bennem élsz. 
Bár csillagok útján jársz, mégis, együtt, velem lépsz.
Arcod ma is, ha kell, jól tudom vállamon pihen. 
Minden gondolatod izzik, ég az ereimben. 

Lelkem egy darabja rám nézett...
Lehajolt. Átkarolt.
A magány legelviselhetetlenebb percében
nem szólt semmit, csak ott volt!
Némán. Esélyt adva!
Az elviselhetetlenhez hozzátette
a remény halvány kis sugarát.
Tündöklőn. Fényesen.
Tette ezt a maga akaratából.
Nem kérve, nem várva érte semmit!
A szeretet tiszta lángja volt.

Fáj... de már nem tudok sírni!
Fáj... de már nem tudok beszélni!
Összetört világ... kiégett pusztaság,
hangtalan szó... üvöltő némaság!
Elásott gyenge mag gyökerét keresi,
színtelen ég alatt Életét kergeti!
Könnyeim áztatta kiszáradt folyó,
sebekkel teli Lelkem, légy itató!
Gyötörj fájdalom, szaggasd lelkemet,