Mi rág még csak egy parányi féreg, 
lelkemnek drága, most fojtó méreg, 
mellettem járt, mégis enyém az út, 
emlékek közt, fájón, kísért a múlt. 
Sorsom vonalán szépít egy vak folt, 
eltűnődve talán igaz se volt, 
szívemben izzó szeretetparázs, 
reményteli álmot sző a varázs, 
eltűnőben már a fojtó ködben 

Gyermek voltam még, nekem halkan szólt a dal,
csendes akkordjai táncoltak szívemen,
fogta kezem és némán dacolt a holddal,
szelíd húrok, muzsikált csillagtengeren.

Kopottas hangjának szirmait szórja szét, 
kihalt játszóterek éltető zenéje, 
lopott perceinknek hajnalán visszatért, 
álomba ringatott szívének meséje. 

A pillanat részecskékre bontva
hasad tovább elemeit szórva, 
elillan az idő fogságában, 
emléke fogva tart homályában. 

Kirajzolódik minden sorsvonal, 
jövőt fűz szerte foszló álmokkal,
reményt igéz az élet tengerén, 
fájdalmat űz, hordozza tenyerén. 

Hallottam... szavakból kirakott híd síró énekét,
a  szeretet dallamát, ahogy utat törve, éli életét,
Lelkek érintését, ahogy felébredt élete,
múltat, jelent és jövőt, küzdve, már nincs élete!
Hallottam... némán zokogó, megtört gyermeket,
szóhoz nem jutó, kapkodó, utolsó leheletet,
a ki nem mondott szavak törtető táncát,

A szeretet ösvényén

Elfojtott könnyek közt bátran lépkedem,
hófehér ágyadnál fogom még kezed,
vágyakozva megrekedt gyermeki, szeretet,
remegő lábakkal, éltess még életet!

Ráncaid közt úgy éget a féltő törődés,
szemeid tükrében az aggódó kötődés,
némán hallgatom szereteted ébredő szavát,
szíved melegét, a nyugalom édes dallamát!

Ébredő kikelet, hajnali szellő,
szívének lágy ölén ringat csendesen,
pajkosan játszik, már alig szendergő,
harmattal hűsít tavaszi reggelen.

Álmának édes dallamát idézi,
suhanva száll pázsittakaró felett,
a bokrok tövében múltját igézi,
vágyainak szárnyán tovább lengedez.

Hajnali vágy tombol lelkem szegletén,
nem érti senki, csak én hallom szavát,
két karja kúszik, de már nem nyer csatát,
elúszott álom sorsunknak tengerén.

Vágyam űz, fényben táncot jársz peremén,
illatod még szenvedélyt fűz harmatán,
gyengéden becéz szerelmünk hajnalán,
szeme szikrát szór pupillám tengelyén.

Rügyet bont a hajnalnak illatos varázsa,
fény édes ízében táncol minden virága,
nap bújik meg az ég alatt, siklik a szellő,
csókra hívja szomjazón, vágyában a felhő.

Emlékül, hogy emlékezz

Hófehér ágyban színeket kergetek,
eltévedt szavak közt Életet keresek,
nem maradt más, csak a vak remény,
hogy szívedben ott van még az ősi fény.

Múlt idők szavai úgy égetik lelkemet,
de Te szeretve fogod meg kezemet,
ráncok közt megbújó életem értelme,
Te légy szívemnek szabad képzete.

Szeretni és szeretve lenni...
Ismeretlenben ismerős lenni...
Egy kézfogásban meglátni a világot...
Ápolva átkarolni a boldogságot...
Időtlen időben időt lopni...
Színtelen szárnyakkal színeket szórni...
Úttalan utakon bátran lépni...
Elengedésben tovább élni...

Parányi lelkem nézd oly törékeny,
mint elkorhadt ág a talpam alatt,
de szívem él s a hajnal ölébe,
tündöklő fényben új reményt fakaszt.

Szemem titkát szórja a kék égre,
mint a virág, mely kezdi életét,
bimbózó boldog jövőt hoz létre,
így alkotja meg szép ígéretét.

Mi nekem érték ne vedd el hiába,
ne porlaszd szét magadként a világba,
ne teremts esélyt semmiből a mába,
ne húzz hasznot belőle, más imája!

Szóval és kézzel készített a forma,
ésszel alkotott meg minden sziporka,
lelkek forrása a sok apró kocka,
szívek szemeit ne hullass halomra!

Csillagtenger lágy ölén látom arcodat,
élet nélkül, izzón táncoló harcodat,
sötét energiádban parányi részek,
távcsőben tündöklő sok végtelen élet.

Emberi szem csak így láthatja csodádat,
fényévben lévő mérhetetlen varázslat,
tejúton túli milliárdnyi galaxis,
ősrobbanás okozta örök katarzis.

Nincs rá magyarázat, mert látom én,
tündöklő szemed csillagtengerén,
rejtélyes várad, benne szépséged,
ahol békédben önmagad éled.

Erős falak, szelíden simogat,
terített asztal, csendben hívogat,
megkopott lét titokzatossága,
bölcsességet ad harmóniája.

Lelked már a csillagok nyomán,
csak halványan látom arcodat...
lépteid hallom, és az idő porán
rajzolnék boldogabb napokat.

Oly sok már az elmúlt pillanat...
mindig szorosan fogtam kezed...
s mit gyermekkorom visszaad,
csak álmomban él, féltőn szeret.

Rivaldafényben táncol a szó dallama,
szíve álarcot rejt, művészet színpada,
ismeretlenbe bújt ismerős színdarab,
sír a lélek, kacag a szív, mosoly fakad.

Szárnyaló szerelem a tragédiában,
drámai jelenet három áriában,
komédiát versel a pantomim porond,
a Broadway világa musicalt hozott.

Apró lépteim nyomán kitárt világ,
gyermek voltam még, Te megfogtad kezem,
pompában úszott a tulipánvirág,
orgona tövében ért a kikelet.

Csokrot kötöttünk, hívott a szeretet,
színes képeket szórt szívén az öröm,
Anyukád két kezébe, már remegett,
illattenger, könnyeivel küszködött.

A keresztény élet legszentebb ünnepén,
ki hitben él, megváltást nyert el élete,
reményt lát csak a szeretet szemüvegén,
s áldással áldozott asztalán étele.

Húsvétnak ünnepén a hagyomány szerint
a terített tányéron hímes a tojás,
ízletes a sonka, torma is lesz megint,
s a lányoknak sem marad el a locsolás.