Csillagfény ösvényen ha meghasad az ég
és kiönti lágy szívét a végtelenség,
lelkek ezernyi álma valóra válik,
a szív berkeiben a lét kivirágzik.

Harmatcseppek tengerén fagyott a világ, 
dércsipkével körberakott lélekvirág. 
Merengek mélán tűnődöm a semmiben,
feleszmél életem az ismeretlenben.
 
Némaságban a gondolat hozzám beszél,
ahol fáj, ott átölel, csak nekem zenél.
Lelkem kék egét nem takarják fellegek 
itt a szív dobogja ritmusát, lebegek.
 

Csendes dal bandukol, dermedt köd szitál, 
olvadó jégcsapok, Angyal hezitál. 
Álmos hópihe fáradtan elalél, 
siet a tavaszba, búcsút int a tél. 
 
Illanó időben fáj a pillanat, 
kattog a mutató, jön a pirkadat. 
Úszik az árral, tudom maradna még 
hiába várom, új dalt susog a szél. 
 
Bársonyos szőnyegén lassan osonok, 

Sziporkázó szép szavak, színes foszlányok
hangtalan képek, lelkek, találkozások,
álmok közt várakozás, lapozgat a szél,
ünnepek, érzelmek, a mosoly útra kél.

Magadból áradó erő, lüktet a végtelennel,
pilléred, táncoltok némán, sorsodban életeddel.
Rezdüléseit ereidben ha zubogva érzed
a karma ölelése céljaid eléréséhez. 

Magányod vad keringőt jár titokban szellemeddel,
küzd a lelked eltakaró fekete fellegekkel.
Fojtott vágyad magányában, tékozló viharában
bőszülten csatázol egymagaddal egy csigaházban.

Amikor először két szemedbe néztem, 
fényt gyújtottál lelkem kínzó sötétjében. 
Amikor először éreztem Lelkedet, 
a lét csodája élt, megelevenedett. 

Vakít a nap tündököl már fényessége...
-Mondd Uram oly nagy szükséged volt éppen Rá? 
Hiánya lelkünk teljesen széjjeltépte!
-Mondd Uram, ugye Lelke már melletted áll?

A lét ajándéka vagy. Előfordul, hogy egyedül,
magányosan üldögélsz a bezárt szobába.

Behunyom a szemem, ébren álmodok,
lágy fuvallat simogatja arcomat,
egy pillanat elég és megváltozom,
hallgatom lüktető érdes hangomat.

Határtalan mezsgyéjén a lélek bandukol,
halhatatlan ragyogását mélán kutatja.
A sors itt-ott ütemét szórva beburkol,
s palástján át boldogságát megmutatja.
Őrült lüktetésében átkarol a semmiség,
nyugalmát ereidben “zubogva” érzed;

Kavicsok hátán járva megkarcol az élet,
tiszta a lelkem, kétkedő, vak szemek rágják.
Lassan gyötör, összeáll minden apró részlet,
és kivájja lankás mezsgyéjén a barázdát.

Hálát adva, szemem az ég felé szegezem,
térdre rogytam fejem, s kezem feléd emelem.
- Uram ismét itt vagyok, s hozzád fohászkodom,
küzd a test, helyette megint én imádkozom.

Egy jel, egy szó, egy hang, egy arc.
- Ha kezem kezedhez ér, mondd érted-e majd? 
- Mondd látod-e azt a sok csodát, amit én? 
- Mondd látod-e a lelkem lelked küszöbén? 
Apró villanások illannak a tékozló időben,
vajon mit üzen a szíved oly sietősen?

Törékeny gondolat, megpihen egy álom,
a hajnal átgördül a látóhatáron.
Illanó küszöbén elejti bölcsőjét,
s felölti a karma sejtelmes köntösét. 

Aprócska kavics a sziklák alatt,
árnyak közt bandukol a sors útján.
Céltalanságán az idő szalad,
lépteiben nyomot hagyott múltján.

A sors útján az élet imbolyog, 
megannyi szívében már nem él a derű, 

Nekem is van lelkem, eléd teszem

Gondolataim peremén járok, szavak tengerén evezem,
lelkem szabadságán tanyázok, szívem színeit kergetem.
Elkapok szelíd pillangót, repülők vágyaimon,
megállok minden kikötőben, hegedülök álmaimon.