Kicsi óriás: boldog nevetés;
könnyek nélkül, őszinte szeretés.
Mégis mi dolgom van a világban?
Halk zene szól szívem pitvarában.

Sors útján lelkem szabadon szárnyal,
üdvözöl téged lüktető vággyal;
ha rám nézel, mosolyom elindul,
gyermek vagy magad, Lelked megtisztul.

Zsenge fűszál harmattal boldogan ébred:
csöppnyi gyermek megfogant, vágytad, remélted.

Meg kell keresnem magamban a hangot:
lüktet a világ, szél hordja hamvait.
Ahogy a gondolat idéz egy arcot
a sors kitárja szerető karjait.

A sors adott egy esélyt: az én utam.
Olykor nehéz: magas falakat döntök.
Nem adom fel- ezerszer porba hulltam -
kis lépésekből építek kikötőt.

A lét ösvényén időnk véges. Séta az úton.
A sors magához öleli tékozló gyermekét.
A kor csak bandukol, otthagyja foltját a múlton,
sötét felhők alatt félti, hordozza szennyesét.

Oly sötét lett a világ: kihalt a szeretet,
csak vonszoljuk egymást, csak húzzuk a szekeret;
szavakat kergetünk és sebeket hordozunk
közben elfogy az időnk, elvész az otthonunk.

Emlékek sűrűjében elveszem, 
már a remény sem hirdet megváltást, 
a holnap ébredését keresem, 
s hátam mögött hagyom az elvárást. 

Várok valamire. A lét eltemet.
Nem fogja kezem, csak magam harcolok.

Egy piciny mag, jó földbe ültetett,
sorsa sorsomtól lesz gyümölcsöző.

Megannyi álom közt a lét elvetélt, magányos, 
keserű táncával hajszolja mindennapjait, 
a sors pecsételt útján szíve itt-ott szilánkos 
s lelkében mélyen őrzi elégetett hamvait. 

Csöppnyi porszemek vagyunk csak e sivár világban, 

Bandukol az élet, az idő véges,
a természet lágyan kitárja szívét,
köd fátyol eloszlik, minden fa kérges,
virágtenger ontja szivárvány színét.

Oson a csend, ajtót nyit a holnapra,
hangja ráül a lélek melegére,
suhanva átrepít a túloldalra,
onnan vigyáz szíved szeretetére. 

Harmatcseppek táncolnak miként megtisztult a világ, 
új napra ébredünk, meg jött már a várva várt jövő, 
nap fényében tündököl, mezőn szirmot bont a virág,
megszületik fák odújában megbújt rejtőzködő. 

Mikor a szavak szárnyat bontanak a lét változik,
lelked mezsgyéjén jár, s a valóság mind szertefoszlik, 
hevesen dobban a szív, üteme gyökeret ereszt,
átjár a szó ereje, s te egészen beleremegsz.

Ahogy a hajnal megérkezik, beköszön a holnap,
a föld változik, széles mezsgyéjén a Nap simogat,

Lelkem ingatag, de az út járható,
megkopott képek közt is él a remény,
vakító napfény, az élet látható,
szívemből fakadt dallam, az én zeném...

"Az egyedüllét fázós hangja zenél,
hol teória szárnyal, mint csipkeszél."
A lét magára maradt a világban,
s keresi értékeit önmagában.