A lila fák holdudvarában...

Mondjuk, nekem sincs szükségem arra, hogy kiszínezzem a dolgokat. Miért tenném, mindenki gondol, amit szeretne.

Ezernyi szívdobbanásban létezel

Ha már hazajöttem ide, talán mégsem kéne félbehagynom, mégha nem is sorrendben rakom fel a történéseket. Talán. De tudom, hazahoztam őket.

Eltelt egy kis idő ezután az esemény után, amiről írtam,

Valahogy kezdene kibontakozni az egész. Pont most, amikor már igazán elengedtem.

Párhuzamos dimenziók
belső áramlataiban
összeérnek a létezések.

Ez az egész spiritualitás, ami egy ideje van, tökéletesen kinevet egy szuperegós társadalmat, ami kizárólag az énről szól. Ami kifejezetten láttatós formát ölt a világban is.

Ezeknek a sprituálisnak nevezett dolgoknak a másik nem épp pozitív oldalát kevesen veszik észre. Vagy nem tudnak róla, hogy egyáltalán van.

Amikor valamiféle lövedékkel tarkón lőttek, és az szó szerint ledöntött az ágyról, és a padlón kötöttem ki, igencsak meglepődtem, hisz körülöttem senki nem volt. Épp a szobában voltam.

Ideje van az áradásoknak,
az Időn túli létezések
csöndes hullámai
ledöntik a falakat.

- A csönd is egy dallam,
ragyog ezernyi sugallatban...

Az Idővonalak tejútrendszerében
ősi világok mutatják
meg magukat.

a széllel.
Nézd:
ahogy
libben ezernyi
falevéllel

Ősi szellem arra kérlek,
támogasd a Magyar Népet,
halld a szívem s én a tiéd,
ébreszd fel mindenkiét!

Csöndben születik újjá
minden, ami benned van,
és igen... ilyenkor szótlan
az ember...

Az univerzum akkordjaiban
a kiteljesedett
létezések ragyognak.
Egybeolvadt világokat
simogat a szél.

Esőtáncot jár a szél,
csónak ring a tó vizén,
fa ágára madár száll,
dalol lombok illatán.

Esőtáncot jár a szél,
vándorlegény sosem fél,
szívében a napsugár
meséli, hogy merre jár.

Esőtáncot jár a szél,
ezüst haján szép az éj,
égbolton a csillagok
kinyitják az ablakot.