Decemberben korán zuhan ránk az este. A koravén alkonyokon egy kis, öklömnyi madár, az én árva széncinkém egyedül jön el hozzám.. Didergő teste és lelke az ereszem alatt talál fészek-melegre. Felettünk fekete kányafelhő gomolyog, még magasabban láthatatlanul gágogó vadliba rajok húznak valamelyik tóra, és még ott a huzatos légifolyosó is kerozint zabáló, mérges gázokat kibocsátó gigantikus, nyálkás szentjánosbogaraival, már ők az én társaságom. A néma, belső monológok éveit élem. Most, Mikulás estéjén is a cinkének mesélek.

  Hol volt, hol nem volt, volt két unatkozó lurkó. Tévé, okos telefon, számítógép, de még villany sem volt a falujukban, telente a ködös, esős liccs- loccs napokon azzal verték el az időt, hogy gumi csízmát húztak fel a lábukra, megáradt vízelvetők sarában turkáltak, gátakat építgettek. A nyomasztó,   A pocsolyákat, a sáros lefolyókat tengernek, óceánnak képzelték, és boldogok voltak a maguk módján. Ha játszottak a nyomasztó, téli hónapok is színesek voltak, az ólomszürke ég alatt hetekig a Napot sem látták, de nem számított, ilyen a gyermekkor és a gyermeki lélek. Amikor már nagyon fáztak, valami jövedelmezőbb és könnyebb elfoglaltság után néztek. Iskolába még nem jártak, az óvodát lenézték, unták.  Elmentek virgácsolni. Volt, ahol már várták őket, és kalács, sütemény is került a tarisznyájukba.

  Csak 1950-ben jött létre a tanácsi rendszer, addig jegyzőségek voltak, és apám volt a jegyző.

-Mezei néni, itthun van a jegyzó Zisti, - állított be hozzánk reggelente a szomszédból a Karcsi barátom. – Itthon van,Karcsikám, már öltözik is, mehettek. Ezt a kis kolbászt kenyeret, almát vigyétek magatokkal, tudom elmaradtok. Már előkészítettem egy kis kóstolót is édesanyádnak, disznót vágtunk tegnapelőtt,- mondta neki édesanyám nevetve.  

 Aztán végig látogattuk az ismerős házakat, elmondtuk a rigmusos jó kívánságainkat, kis vessző virgácsokkal megpaskoltuk a házigazdát, és vártuk a fizetséget mindezért. „ Kitty-kotty, kitty-kotty galagonya kettő, bíró hátán teknő, kívánunk e ház népének gazdagságot, egészséget…..

  Akkor még az öt, tíz és a húsz filléres volt a leggyakoribb címlet, de kedvelt volt a kétfilléres még lyukas változatban is. Amit Karcsi barátommal estig kerestünk, sokszor egy kalapnyit, azon a nap végén osztoztunk, vagyis inkább az ő nővére osztotta el igazságosan közöttünk, mint ön jelölt pénztárosunk. Enyém volt a réz, a Karcsié az alumínium, ami akár az ötszörösére rúgott. Számomra akkor még ismeretlen volt a haszon és a kár fogalma, nem éreztem becsapva magam, a rézérmékkel jobban lehetett peckázni. Forintost csak ritkán láttunk. Mert mi peckáztunk, snúroztunk, métáztunk, bigéztünk, szánkóztunk, dobálóztunk, nyilaztunk, csúzliztunk közben kicsit verekedtünk, zsíros és lekváros kenyeret faltunk, legtöbbször csak sötét estére keveredtünk haza sokszor sebesülten, ránk fagyott a havas nadrág szára, és mégsem betegedtünk meg. Édesanyámnak volt egy kötszerrel, fertőtlenítővel teli ládikája, orvos nem volt a faluban, így ő kezelgette a sérüléseinket.  A bige szó ma már ismeretlen, csak egy név őrzi emlékét, Bige László, a műtrágya király, milliárdos kapcsán merülhet fel, de egészen más összefüggésben. A peckázás helyett most egymás becsapása, a bevétel, kiadás mérlegelése, mások libikókára ültetése, anyagi, érzelmi és erkölcsi zsarolása, a packázás lett a legnépszerűbb játék.   

Rossz idők jártak az én kis barátomra azon a télen. Az édesanyja, megfázott, megbetegedett, főzni is képtelen volt, Karcsi meg szerettet volna valami meleget is enni. – Szalonna, kenyér, hagyma mindkettőnknél akad, süssünk holnap szalonnát,- tanácsoltam neki. Egyébként is eddig terjedt a szakácstudományom, ami ma sem kifinomultabb.   

  Mikulás reggelén félre vert harangszóra ébredtem. - Tűz van, ég a Maliék istállója,- kiáltották be hozzánk. Rohantam én is a füstoszlop és a lángnyelvek felé, ahol már nagy tömeg verődött össze. Mint később kiderült, a Karcsi nélkülem állt neki szalonnát sütni a szénapajtában, ahol begyulladt a széna, majd a pajta, és az istálló teteje is tüzet fogott. Mire nagy trombitálással megérkeztek a félig vagy teljesen ittas tűzoltók, már nagy volt a baj. Üres lajttal jöttek, nem találták a kutat, a kocsi fecskendő szívó és nyomó oldalára fordítva tették fel a slagokat. Az istállóban rekedt a Riska tehén, meg kisborja a Borcsa, aki a bányászok védőszentjének névnapján, Borbála napon született. Tragédia előszelét éreztük, csak akkor szállt fel a tömegből a megkönnyebbült sóhaj, amikor kitörtek az istállóból a tehenek, mögöttük a Magda nagy bottal a kezében. Valahogy sikerült elkötnie a rémült jószágokat a jászoltól.  Kormosan, tépett ruhában került elő, ő lett a nap hőse, mi ketten meg a falu gyújtogató latrai. A Karcsi, miközben ostorral verte az apja, azt hazudta kínjában, hogy én is ott voltam a szalonnasütésnél. A Józsi bácsi engem is elkapott, és nagyon megvert. A még nagyobb veréstől az mentett meg mindkettőnket, hogy kitámolygott a házból a már lábadozó Mariska néni. Kiragadta férje kezéből az ostort, csak annyit mondott, - hagyd békén ezeket a szegény gyerekeket, nem akartak rosszak, kicsik még. -

     A tűzoltók megkésve lelocsoltak mindent. A parancsnokuk annyit mondott, - életben nem esett kár, elégett, aminek el kellett égnie,- majd visszatért elázott kompániájával a kocsmába kártyázni, italozni. Mi, a tettes és a felbujtó, napokig nyomtuk az ágyat. Nem kaptunk Mikulás ajándékot, csak azt az emlékezetes virgácsolást. Azóta már többször elcsattant a hátunkon az Isten ostora és a sors korbácsa csíkokat, sebeket hagyva testünkön, megalázva a lelkünket.

   Önkéntes, ifjúsági tűzoltó koromban, még tíz év múlva is elrettentő példaként hallottam az öreglaki parancsnok, az Andor Sanyi bácsi előadásában az esetről.

Egy pár lónak, három józan személynek, két teli lajtnak és a fecskendő kocsinak mindig készen kell állni a faluban, a nyomó és szívó oldalt összekeverni halálos vétek. Milyen ember lesz abból, aki pajtában süt szalonnát?-  Mélyen hallgattam az én tisztázatlan szerepemről.   

Mindez hetven éve történt, akkor is, most is hiába tettem ki a cipőimet. Hol van a Mikulás, hol vannak a krampuszok, angyalok? Néptelen az utca, csak egy-egy hazatérő autó suhan el előttünk néha. Csak csend és sötétség. Az ablakokból a tévék kísérteties, kék villogása kacsintgat ki bután.  A kis cinke gombszemében az értetlenséget megértő csillogás váltja fel, mielőtt bebújik a rag alá. A talán, a mégis ott pislog bennem, benne is, mindnyájunkban, még ha korán is zuhan ránk ilyenkor este.

2021. 12. 05.