(Ágoston Tibor: Uram segíts! – c versére válaszolva)

Mostanában furcsa gondolataim vannak, és nem tudom eldönteni, hogy velem van-e a gond? Egész életemben mindenben az egyenességet, az őszinteséget szerettem. Számomra a kimondott szó szent volt, de tettekkel összekapcsolva. Nem azért, mert meg akartam felelni az embereknek, hanem önmagam miatt.

A szeretet és a barátság önmagában csak egy nyolc betűből álló szó. E szavak csak akkor érnek valamit, ha mögöttük tettek is vannak. Kézzel fogható kifejezése az érzéseknek, amelyek bennem „szentek” voltak, és azok ma is. A szavakkal való szeretetben sosem hittem, mert a szó elszáll… és… nem is hihető, mert amögött nincs valós érzés. Mondani lehet bármit… a szeretetet, a barátságot nem szavakból érezzük meg, hanem a cselekedetekből. Abból, hogyan nyújtjuk a kezünket egy ember felé, akit (állítólag) szeretünk…

Római katolikus vallású vagyok, rengeteg pap rokonnal és baráttal  a családi környezetben, bár magamamat  "romlott katolikusnak" mondom.  Miért?

Egyszer itt, a magyarerőn valaki nekem támadt azért, mert le mertem írni egy valós, megtörtént eseményt, amelynek részese voltam karácsonykor, az unokám keresztelőjén. A történetem az egyházról, illetve annak felszentelt papjáról szólt... Lettem mindjárt Istentagadó, hitvány gazember... 

Történt ugyanis, hogy megszületett az első unokám. Jött a keresztelő. A népes család felkészült az ünnepségre, kivonult a templomba. Meglepődve tapasztaltuk, hogy legalább ötven gyermek várakozott, hogy megkereszteljék. A pap végig suhintott a szenteltvíz-tartóval a népes gyerek-seregen – mint a futószalagon a gyárakban – aztán menjetek Isten hírével. Semmi ünnepi, semmi felemelő érzés...
Az én gyermekeimnek valódi keresztelője volt, ott Ők voltak az ünnepeltek. Meg volt az ünnep meghittsége…

Jött a következő unoka. A módszer annyiban változott, hogy a keresztszülőknek előtte el kellett menni egy oktatásra. Megdöbbenésükre ez abból állt, hogy a pap másfél órán keresztül azt magyarázta, hogy ha nincs megkeresztelve a gyerek, akkor egészen biztosan kábítós lesz, strici vagy kurva, börtöntöltelék. A lányom ugyan közbeszólt, hogy van ismerőse, aki nem vallásos, nincs megkeresztelve, mégis csodálatos ember, de a pap oda sem figyelve, folytatta: Ha a gyermek meg van keresztelve, akkor akár azonnal meghalhat (!!!) Nyugodtan lehet leukémiás, elütheti egy autó, elkaphat egy halálos kórt is, úgyis a mennyekbe kerül.
Eddig bírta a lányom, intelligensen elköszönt, és otthagyta a keresztszülői oktatást…

Jött a harmadik unoka. Okulva az előzőkből, őt másik templomba keresztelték. Igaz, itt is volt még vagy négy keresztelésre váró, szintén népes család. A pap reggel 9 órára rendelt  a templomba bennünket, ahol mind a négy családnál jelen volt a négy nagyszülőn kívül az összes testvér, aprócska gyermekeikkel, mind  3 év alatti.
11 órakor már nagyon kezdtük unni a várakozást, végül 12 órakor megjelent a pap és elkezdte a ceremóniát. Az egyik gyerek azért ordított, mert szoptatni kellett volna már régen, a másik azért mert pisis-kakás volt, a harmadik éhes, a negyedik már nem bírt egy helyben ülni.... stb. A pap 1-2 perc után elordította (!!!) magát, hogy HALLGATTASSUK EL A KÖLYKÖKET! (!!!) Vajon hogyan lehet egy csecsemőt elhallgattatni?! Mivel ez lehetetlen volt, előbb többször ránk rivallt, majd kizavart bennünket a templomból. Így a keresztelőn csak az anyukák és a keresztanyák vettek részt, a népes család a templom előtt várakozott… A római katolikus pap pár perc alatt letudta a keresztelőt, majd rohant a négy fia közül valamelyiket meglátogatni…

Gyermek-koromban imádtam templomba járni, mert Jéger Karcsi bácsi olyan hittanórákat tartott a szentmise után, hogy nem volt gyerek, akinek emlékezetében ezek ne hagytak volna maradandó emléket. A ministráns gyűléseken én is részt vettem egyszem aprócska lányként, mivel a bátyáim vittek magukkal a misére, és egyedül ugye mégsem mehettem 3-4 évesen haza. Ültem Jéger Karcsi bácsi ölében, aki mindig talált valami alkalmat arra, hogy a gyerekeket megajándékozza egy-egy mesés könyvvel, regénnyel és a csodás meséivel, történeteivel, aminek mindig lezáratlan volt a vége, hogy egy hét múlva izgalommal várjuk a folytatást.
Ilyen pap kevés volt… egyszerűen rajongtunk érte. Olyannyira, hogy - mivel később elkerült a városból máshová - amikor már 18-20 évesek voltunk, levelet írtunk neki, hogy meg akarjuk látogatni. Hatalmas „lakodalommal” és kitüntető szeretettel fogadott bennünket, ami ugyancsak felejthetetlen élmény a mai napig számunkra.
Karcsi bácsi minden rosszat –amit az emberekben tapasztalt – meg tudott magyarázni. Aztán más papok jöttek, de hiába voltak apukámnak barátai, egy sem közelítette meg sem emberségből, sem  szeretetből őt. 
Attól kezdve sok mindent nem értettem:

Nem értettem például, hogy anyai nagyanyámék miért nem törődtek velünk, évekig azt sem tudtam, hogy vannak anyai-nagyszüleim. Aztán megtudtam az okát, de megérteni máig sem tudom. Anyukám gazdag családból származott. Akkoriban 100 pengőért hatalmas házat lehetett venni, ám a nagyapám naponta dorbézolt el ennyi pénzt. Volt egy kis csárda, az volt a törzshelye, ott táncoltatta az asztal tetején a nőt pucéron, jó pénzért. 120-150 fős névnapokat tartottak. Anyukám – aki az Angol kisasszonyoknál tanult - undorodott az ilyesmitől, ezért egyszerűen nem szerették őt…A saját gyereküket!
De nagyapám és nagyanyám nagyon vallásosak voltak…Minden vasárnap a templomban ültek összetett kezekkel, és vagyonokkal segítették az egyházakat és a papokat…

Aztán jött apukám, aki szegény volt, de tetőtől talpig becsületes. Két évig fronton volt, négy évig orosz fogságban, itthon pedig a beteg szülei és a húga. Felélték mind, amijük volt. Megkérte anyukám kezét, amiből oltári balhé lett. Apukámat elzavarták, anyukámat úgy összeverték, hogy élete végéig hordozta azoknak a sebeknek a helyét…
De nagyapám és nagyanyám nagyon vallásosak voltak… Minden vasárnap a templomban ültek összetett kezekkel.

Nagyapán szerint szegény fiú nem udvarolhat gazdag lánynak, a suba a subához, a guba a gubához – mondta. A szüleim így titokban házasodtak össze, előbb polgárin, aztán templomban (zárt ajtók mögött). Nagyanyámék mit sem tudtak a dologról. Egyik nap reggel Édesanyám – mintha boltba menne – hagyott egy levelet, amiben megköszönte a szüleinek, hogy felnevelték, majd leírta, hogy már egy hónapja törvényes felesége édesapámnak, és most elmegy hozzá… És elment, egy szál ruhában… Ennek az lett a következménye, hogy anyukámat kitagadták, évekig felénk sem néztek. Nagyanyám úrinő létére (!?) felöltözött parasztasszonynak, meg cigányasszonynak (!!!) kést, meg baltát rakva a zsebeibe, a szatyorjába, hogy ahol megtalálja anyukámat, megöli….
De azért nagyanyám minden vasárnap ott ült a templomban, mint egy szent fazék, összetett kézzel imádkozva.

Persze - több évvel később - amikor a jómódból már kevesebb maradt, hírtelen eszükbe jutott, hogy van egy lányuk, három unokájuk (akiket addig sosem láttak), no és egy vejük, akik éhezve és koplalva, de a két kezükkel felépítettek egy házat és nagyon boldogan élnek. Aztán már furcsa módon szükségük lett a vejükre… persze csak akkor, amikor valamilyen segítség kellett, de soha, egyetlen szál virágot, a lányuknak nem adtak, pedig bőven lett volna miből... Később -talán a lelkiismeret furdalás miatt - szavakkal, próbálták bizonygatni, mennyire szeretik a szüleimet. Csakhogy ebből a szeretetből a szavakon kívül semmit nem érzékeltünk. Legfeljebb annyit, hogy NEKIK volt szükségük ránk. És a szüleim szó nélkül segítettek…
És nagyanyámék továbbra is jártak a templomba, összetett kézzel imádkozva…

Volt egy barátnőm – Marika -. Az édesanyja igazi farizeusként rózsafűzért mormolva a kezében járkált még az utcán is. Három gyereke volt, hatalmas korkülönbséggel. A középső – a fiú – római katolikus pap lett, a barátnőm orvos. Bekerült a kórházba a Parókiáról egy fiatal pap, és éppen a barátnőm kezelte. Egymásba szerettek. A kispap úgy döntött, becsületesen akar élni, elhagyja papi hivatását, és elveszi a barátnőmet feleségül. Édesanyja és bátyja ezért kitagadták (a mai világban!!!) Marikát, átkozva (!!!) még a leendő gyermekeit is. No és persze engem, aki mertem Marika mellé kiállni, és mertem azt mondani, inkább éljen tisztességes feleségként, mint egy pap szeretőjeként.  Dühös lettem, mert a biológiai a papoknál is biológia… Gondoltam utána nézek a pap testvérnek, hiszen jól ismertem gyerek koromtól. Kiderült van egy öt éves gyermeke a házvezetőnőjétől…
De azért ítélkezett a húgával kapcsolatban, aki törvényes feleségként akart élni…
Az anyuka továbbra is rózsafűzérrel a kezében járkált az utcán, naponta ment a templomba, és a pap testvér sem adta fel papi hivatását….

Laci bácsi római katolikus pap volt, de kipakolták a Parókiáról, mert iszonyatosan ivott. A szomszéd házba költözött albérletbe. A bátyámat és engem nagyon szeretett, így elmesélte nekünk, hogy valamikor régen szeretett egy lányt. Az édesanyja megzsarolta, hogy ha nem lesz pap, öngyilkos lesz. Laci bácsi szakított a szerelmével, pap lett, de attól kezdve ivott, mint a kefekötő, és szívből utálta az öreg asszonyokat. A vasárnapi misék előtt már a gyóntatásnál tök részeg volt. Amikor valamelyik öreg asszony gyónni ment, két perc múlva az egész templom visszhangzott Laci bácsi ordításától: „Takarodj vén szipirtyó, mondj el 10 miatyánkot és fél évig ne lássalak, csak a templomban!”
Furcsa volt, hogy egy pap így beszél, de milyen a gyerek… mi élveztük akkoriban a hülyeségeit. Egyik alkalommal annyira részeg volt, hogy a mise egész szertartását össze-vissza keverte. A „hiszekegyet” a „miatyánkkal”, a felállást a leüléssel…A mise végén, amikor a pap az áldást adja, Laci bácsi e szavakkal engedte útjára a híveket:
„Hát kedves híveim, ezt a misért jól elb…tuk, de nem baj, a következő héten csapunk egy f.sza litániát.
És Laci bácsi természetesen maradt pap továbbra is… Az öreg asszonyok pedig kijőve a templomból, szidták-szapulták mindazokat, akik éppen eszükbe jutottak…

Középiskolai tanulmányaimat egyházi gimnáziumban kezdtem, ahol apácák meg papok tanítottak. Esténként kifigyeltük, ahogyan utóbbiak feljárogattak az apácákhoz mulatozni. Velünk etették a rakott tököt, ők dorbézoltak. A noviciák (apáca növendékek) olyan feszes farmer nadrágba jártak kimenőre, hogy majd szét szakadt rajtuk, nekünk diákoknak még egészségügyi szempontból sem engedélyezték a nadrág viselését. (Tudni kell, hogy a farmer akkor kezdett csak divatba jönni!)
Hányingerem lett az egésztől…

Ekkortájt már nem akartam templomba járni, csak akkor, amikor ÉN úgy éreztem, hogy menni akarok. Nem kötelező ünnepek alkalmával, nem vasárnaponként. Úgy gondoltam imádkozni bárhol lehet, és az nem tartozik másokra, csak rám.
De megpróbáltam úgy élni, hogy szeretet, béke vegyen körül. A családomon belül olyan harmónia és szeretet van, amin mindenki csodálkozik, hogy ebben a világban ilyen csodás légkört hogyan lehet kialakítani. Nálunk a szeretet nem szavakból áll, a barátság nem csak egy kimondott szó… 

folyt.köv