Egyszer nagyon-nagyon régen, valahol talán a világ végén, volt egy eldugott kisfalu. Olyan eldugott volt, hogy létezéséről csupán az ott élők tudtak. Élt ebben a kis faluban egy vénséges vén anyó. Olyan öreg volt már, hogy éveinek számát sem tudta. Néha leült, hogy összeszámolja azokat, de napnyugtára annak mindig csak a feléig ért.
   Volt ennek a vén anyókának egy nagyon régi mesekönyve. Ütött-kopott volt már szegény. A szélét az egér rojtosra rágta, s hogy mi lehetett a címe, azt már csak a Jóisten tudta. S ha kinyitotta? Nem volt ennek a könyvnek csupán egy lapja, s az is olyan pőrén nézett az olvasóra, mint a vetett ágy legalján nyugvó dísztelen lepedő. Nem volt azon a lapon egy árva betű sem, nemhogy írás! Csupán az évek alatt rárakódott piszok rajzolt rá egy-egy furcsa képet.
   És most láss csodát! Mégis, ha a vén anyó kinyitotta, olyan mesét olvasott ki belőle, amelyre tátva maradt minden hallgató szája! Nagy híre volt e meséknek. Azt tartották, hogy minden mese, amit mesél, valósággá válik.
   Történt egyszer, hogy a faluban élő nagyon gazdag földesúr felkereste faluszéli kunyhójában, hogy ugyan meséljen már neki is egy mesét. Hát a vén anyóka nem is tétovázott. Kinyitotta varázslatos könyvét és máris kezdte a mesét:
— Egyszer, valahol, tán a világvégén, volt egy kis falu. Élt ebben a kis faluban egy nagyhírű, nagy vagyonú földesúr. Egyszer aztán ez az uraság gondolt egy merészet, és ami kincs csak volt a háznál, mind belerakta egy hatalmas agyagedénybe. Kivitte ezt az edényt a falu közelében lévő öreg tölgyfához, ami épp egy szántóföld közepén állt, immár ezer esztendeje. Elásta ott féltve őrzött vagyonát jó mélyen a földbe. Hazament, és egy esztendeig nem is lépett újra e föld hátára. Esztendő múltával aztán újra visszament. Na, ekkor nézett nagyot, hiszen a szántóföld színaranyba burkolózva terült el előtte… – fejezte be nagy hirtelen a mesét a vén anyóka, majd összecsukva az ő varázslatos könyvét, folytatta munkáját, mit sem törődve tovább úri vendégével.
   Az uraság, nagy gondoktól gyötörve indult el. - Hmm, - gondolta magában,-  most mit tegyek? Hiszen a vén anyóka meséje mindig valósággá válik…
Hazaérve nem tűnődött sokáig, belerakta minden aranyát egy nagy agyagfazékba, és elindult vele a nagy tölgyfához. Odaérve ásott neki egy gödröt, majd beletette és betemette.
   Élt ebben a kis faluban egy kapzsi kereskedő is, akinek bármennyi pénze is volt, mindig elégedetlenkedett. Hát másnap épp ő jelent meg a vén anyókánál, hogy az ugyan neki is meséljen az ő varázslatos mesekönyvéből. Így is lett. A vén anyóka most sem tétovázott, kinyitotta a könyvet és már kezdte is a mesét:
— Egyszer, valahol egy kis faluban, élt egy nagyon gazdag kereskedő. Hát történt egyszer, hogy amint sétál, meglátja, hogy a falu közelében álló öreg tölgyfa tövében van egy kisebb halom. Gondolta magában, na ide nemrég elástak valamit. Gyorsan ásó után kapott és kiásta. Hát akkor nézett csak nagyot: egy arannyal teli agyagfazék volt ott elásva. Kivette és elindult vele haza. Majd eszébe jutott, hogy az a kincs talán elátkozott lehet, mégsem kellene hazavinni, mert nagy balszerencse érheti a háza népét. Nem messze volt egy kis nádfödeles ház, annak felmászott a tetejére és a kincset egy kötéllel leengedte a kéménybe, úgy háromnegyed mélységig. - Na, - gondolta, - itt biztos nem keresi senki, aztán majd a füst leveszi róla a rontást. 
   Nem is ment arra egy álló esztendeig. – S itt a vén anyóka be is fejezte a mesét, a könyvet összecsukta és tette a dolgát.
A kereskedő, a kíváncsiságtól és a kapzsiságtól egyszerre hajtva kiment a tölgyfához. Láss csodát! Hát tényleg volt ott egy kisebb halom, s alatta tényleg ott volt egy agyagedény, amely színültig volt töltve arannyal. Először azt gondolta hazaviszi, de mindjárt eszébe jutott a mese. Na, gondolta, én nem fogok okot adni a balszerencsének, hogy meglátogasson, és a mesében hangzottak szerint járt el. A közelben tényleg volt egy kis nádfödeles ház. Ostoros Pista lakott benne kis családjával, és a mérhetetlen szegénységgel, aki mint nem kívánatos vendég rontotta napjait. S bárhogy is szerették volna, mégsem tudták kiebrudalni szerény hajlékukból. A kereskedő, a mesében hangzottak szerint leengedte a kincset a kéménybe, és egy álló esztendeig arra sem ment többet.
  Másnap, furcsamód, a vén anyóka, hóna alatt az ő varázslatos mesekönyvével, bekopogtatott Ostoros Pista szerény hajlékába. Nem volt ez megszokott, hiszen ő nemigen szokott vendégségbe járni. A házigazdák bár meglepődve, de mégis nagy szeretettel fogadták, hellyel kínálva a vendéget. Meglepődtek, mikor a vén anyóka elővette a mesekönyvét és elkezdett mesélni, úgy, hogy senki nem kérte tőle:
— Egyszer – kezdte a mesét –, valahol egy eldugott kis faluban, élt egy nagyon szegény ember. Legnagyobb igyekezete ellenére is épp, hogy jutott mindennap étel az asztalra. Történt egyszer, hogy a háza közelében álló vénséges vén tölgyfa száraz ágait összegyűjtve, begyújtott a kemencébe. S aztán csoda történt… Istentől való csoda…
  E szavakat követően, a vén anyóka felállt az asztaltól, és köszönés nélkül hagyta magára a szegény családot. Mindenki mosolygott, gondolták megbolondult szegény.
  Ostoros Pistát mégsem hagyta nyugodni egy érzés. Felállt ő is, majd kiment a vén tölgyfához, amelynek tövében egy frissen ásott gödör nézett vele farkasszemet. Pista nem törődött vele. Szedett egy öllel a fa száraz ágaiból és hazavitte. Hazaérve apró darabokra törte őket, majd belepakolta mind az öblös tölcsérű kémény alá. Meggyújtotta. A száraz vékony ágak hamar lángra kaptak s a lángok felcsaptak, utat törve maguknak a szabad ég felé, s olyan túlvilági hangot adtak, mintha maga Isten szólítaná a szegény embert a kéményen át… amit éktelen csörömpölés kísért. Hát nem hitt a szemének, pedig kétszer is megnézte. Majd megint kétszer. Hát most lássatok csodát: a kemence tűztere tele volt színarannyal! Nagy boldogság lepte el a házat. Számolni sem tudták a temérdek kincset. De hát mért is kellett volna, hiszen csoda történt. És a csodát nem számolja az ember, és nem kérdezi, hogy miért történt, csak örül neki…
   Közben az idő elszaladt, s a hátuk mögött immár egy esztendő boldogsága volt. De nem úgy a földesúrnak és a kereskedőnek, akik az esztendő leteltével várták a vén anyóka meséjének beteljesülését.
A földesúr körbeásta a tölgyfa környékét háromízben is, de nemhogy még nagyobb gazdagságot, még az esztendeje elásott kincsét sem találta.
A kapzsi kereskedő is visszament a kis nádfödeles házhoz, hogy annak kéményéből kihúzza a kincset, amelyről hitte, hogy már elszállt az átok s így bátran hazaviheti anélkül, hogy házára balszerencse szállna. De nemhogy kincset, még a házat sem találta. A kis nádfödeles ház helyén pompázatos úri lak állott.
   A dühtől vérvörös arccal, csalódottan indult el mindkettő a vén anyókához panaszkodni, hogy a mese mégsem vált valóra.
A vén anyóka először a földesurat kérdezte:
— Kiérve mit látott a tölgyfa körül?
— Hát egy hatalmas aranyló búzaföldet! – válaszolta mérgesen.
— És a mesém hogy végződött?
— Hát úgy, hogy, ha esztendőre visszatérek, a tölgyfa körül a szántóföld színaranyba burkolózik.
— Tehát mégis valóra vált a mese… – jegyezte meg az anyó.
— És a te meséd, hogy végződött? – fordult most a kereskedőhöz.
— Hát úgy, hogy ha esztendeig nem viszem haza a talált kincset, akkor a balszerencse elkerüli a házamat!
— És ért az elmúlt esztendőben balszerencse?
— Nem… nem ért.
— Tehát a te meséd is valóra vált, igaz? – kérdezte mosolyogva a vén anyóka, de választ egyiktől sem kapott. Lesütött szemmel indult el mindkettő a maga útján, s szégyenüktől hajtva talán meg sem álltak a világ végéig, miközben Pista boldogan élte gondtalan életét…
   Így tréfálta meg az vén anyóka a két gazdagot, s így tette gazdaggá a szegényt, az ő varázslatos mesekönyvével. És hogy most hol lehet ez a mesekönyv? Nem kell messze menni. Ott találod a szívedben, annak is a legmélyén… mert a mesék benned élnek, mint ahogy a csodák és a varázslat is…

Rácz Endre ©
2018. 04. 16. Szerep