Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vándordiák XXI. A turáni átok

Vajda Laci
Vajda Laci képe

   „Bizonyára Te is hallottál a turáni átokról.”  - kezdett mesélni az öreg kántortanító. „Persze, ennek annyiféle változata kering a nép között, hogy elmondani is sok lenne. Van, aki ezt a táltosok átkának mondja, mert őseink elhagyták apáik régi hitét, és keresztények lettek. Ez nem valószínű, mert szerintem nincs olyan gonosz táltos, aki a saját népét megátkozná.
    De hogy valamilyen átok van rajtunk, magyarokon, arról meg vagyok győződve. Hiszen aki kicsit is ismeri e nép történelmét, minden korban talál irigységet, széthúzást, gonoszságot, ami e jobb sorsra érdemes népet fékezte a kibontakozásában. Mindenki tudhatja, hogy Mátyás óta idegen ül a magyar trónon, és mindig a bárók, a nagyok széthúzása hozta a romlást e népre. Most ennek a legendának egy olyan változatát fogom elmesélni, amit a Vízentúlon, Abarán hallottam, és ami még hun és székely rokonságra is utal, sőt Csaba királyfi csillagösvényen való visszatéréséről is mesél.”

   Nagyon régen volt egy hatalmas király. Legyőzött minden népet, akivel harcba került, és új hazát talált saját népének. Volt ennek a királynak három fia. Minden apának egyformán kedvesek a fiai, de ez a hatalmas király mégis a legkisebbet szerette a legjobban, mert ő örökölte apja legjobb tulajdonságait. Róla jósolták a táltosok, hogy majd a legnagyobb veszedelemben ő fogja megmenteni a népét.  Az öreg táltosok arra is emlékeztek, hogy van egy nagyon régi jóslás, ami azt mondja, a király halála után a népre romlás jő. És bizony a sorsát senki sem kerülheti el! A hatalmas király az elkövetkező mennyegzője éjszakáján meghalt. A bizalmas emberei hiába keresték halálának okát. El kellett őt temetni arany, ezüst, vas koporsóba, a Tisza medrébe.

Hát bizony, ahogy a jóslás mondta, nagy romlás jött a népre. Hiába volt az öreg király intése, hogy a testvérek ne húzzanak széjjel, hanem tartsanak együtt. A három fiú nem tudott megegyezni. Mindegyik a saját igazát hangoztatva követelte, hogy ő legyen a királyok királya. A végén egymás ellen törtek, és a testvérharcban nagyon meggyengült a birodalom. A leigázott népek, és más ellenségek, látva, hogy a testvérek egymás ellen hadakoznak, összefogtak, és nagy haddal vonultak ellenük.  Most már ideje lett volna összefogni, és együtt legyőzni az ellenséget, de bizony, a három fiú csak a maga igazát hangoztatta, és semmi kedve sem volt az összefogásra. Ekkor a legkisebb fiú megértette, hogy itt nincs más kiút, menteni kell a menthetőt. Mivel bátyjaival sehogyan sem tudott szót érteni, és menteni akarta a népet, nem tehetett mást, mint a menekülés útját választotta. Hátrahagyta civakodó, a kákán is csomót kereső bátyjait, és kivezette maradék népét az országból. Nagyon fájt a szíve elhagyni az apja által megszerzett gyönyörű hazát, ezért itt hagyott egy maroknyi népet, hogy mikor elmúlik a veszély, és újra visszatérnek elfoglalni az örökséget, ezek bizonyítsák, hogy jó helyen járnak, ők legyenek az őrzők.  Az elvonulók pedig megesküdtek, hogy keletre vonulva, megtalálva azt a földet, ahonnan őseik származnak, csak addig időznek ott, még erőre nem kapva újra haddal tudják elfoglalni apáik örökségét. Esküvel fogadták, hogy ha a hátrahagyott nép bajba lesz, azonnal fordulnak, és jönnek őket megsegíteni. A maroknyi őrzők szintén esküvel fogadták, hogy őrhelyeiket a legnagyobb veszedelemben sem hagyják el, amíg egy is él közülük. Ha az esküvel fogadott ígéretet bármelyik fél megszegi, hulljon rájuk és ivadékaik fejére átok. Erős átok, hogy ezer évig ne legyen békesség közöttük, ezer évig egymást marják, testvér testvérnek legyen farkasa, mert testvérharc hozta rájuk a romlást, testvérharc legyen hát az eskü megszegésének büntetése is.

     Ezután a királyfi, népével útra kelt, megkeresni azt a földet, ahonnan világhódító útra indultak őseik. Alig voltak pár napi lovaglásra, mikor a hátrahagyott őrzők üzentek:” Nagy veszély fenyeget minket, segítsetek!”

Azok pedig, esküjükhöz híven, megfordultak, és éppen az utolsó pillanatokban érkeztek, hogy a végpusztulástól megmentség az őrzőket. Újra nekiindultak, de félútról térítette őket vissza a segélykérő hívás. Megfordultak hát, és másodjára is megmentették az őrzőket a pusztulástól. Harmadszori nekiindulásra, hosszú- hosszú vándorlás után végre megtalálták azt a földet, ahonnan őseik indultak új hazát keresni. Itt még az öreg harcosok, és táltosok emlékeztek rájuk, és nagy örömmel fogadták őket.

     Sok-sok idő telt el. A hátra maradt nép – az őrzők népe -- várt és várt, de akiket vártak, és akik esküvel ígérték, hogy visszatérnek, nem fordultak vissza, hogy újra meghódítsák az országot.

     Sajnos, a maroknyi hátra maradt nép feje felett megint vészfelhők gyülekeztek, és ők, mivel nagyon kevesen voltak, üzenetet küldtek a régen elvonultak után, hogy ha még élnek az esküt tevők maradékai, azonnal üljenek lóra, és esküjüket betartva jöjjenek segíteni, mert az őrzők maradékai nagy bajban vannak.  De hiába ment az üzenet, hiába találták meg az elvonultak leszármazottait, azoknak eszük ágában sem volt visszatérni. Bőségben, jólétben éltek, és semmi kedvük sem volt ahhoz, hogy halott őseik esküjére gondoljanak. „Butaság!” „Atyáink esküje volt az, nem a mienk!” „Rég nem érvényes az már!” – bizonygatták maguknak, hogy tiszta legyen a lelkiismeretük.

     Magára maradtak hát az őrzők, el is vesztek volna mind egy szálig. De nem feledkezet meg az esküről a régen őseihez költözött királyfi és harcosai. Még a túlvilágon sem tudtak nyugodni hitszegő leszármazottaik miatt.  A hadak útján, a Csillagösvényen, amit minden felhőtlen estén láthatunk az égen, nagy haddal jöttek vissza, segíteni az őrzők leszármazottainak.

Ők, az esküt tevők nem tudtak pihenni. Szégyenkeztek az ivadékaik esküszegése miatt, és maguk jöttek kiköszörülni a csorbát. Megmentették az őrzők leszármazottait, de azok már annyira nem bíztak sorsukban, hogy elhagyva őrhelyüket - így szintén esküt szegve – délre vonultak, és sűrű erdőségekben bújtak meg, hogy ott talán nem éri őket veszedelem.
De bizony nagy nyomorúság jött a jólétben élő esküszegőkre is. Kiszáradtak a jó legelők, erős ellenségek szorongatták őket, minden oldalról csak rosszat lehetet hallani.

     „Az átok! – Az átok!” - hallatszott mindenfelől, mert elmúlt a jólét, gazdagság és bőség ideje. Újra testvér testvér ellen tört, és a népet végső romlás fenyegette. Ekkor a vének belátták, hogy hatalmas hibát követtek el, amikor atyáik esküjét nem érezték magukra is kötelezőnek. Nagyon megbánták az esküszegést, és megértették, hogy ha el akarják kerülni a végső romlást, abba kell hagyniuk a testvérharcot, és újra néppé kell kovácsolódniuk. Olyan néppé, amelyik betartja az atyáik esküjét.

     Új, erős esküt kötöttek, amelyet vérrel pecsételtek meg, ezért nevezték „Vérszerződésnek”. Megfogadták, hogy nyugatnak indulnak, megkeresik a hátrahagyott népet – az őrzőket, és visszaszerzik atyáik országát, vagy mind ott pusztulnak!

Felkerekedtek hát, és hosszú kutatás után megtalálták az ősök országa felé vezető utat. Talán ez az ország a világ legszebb helye. Gazdag legelők, bővizű folyók. El is foglalták jogos örökségüket, de az őrzőket csak hosszú keresés után találták meg, behúzódva a sűrű erdőségekbe.  Az egyik fél a jólét miatt, a másik meg félelmében megszegte esküjét. Az esküszegés esküszegést vont maga után.

Az egykor kettészakadt nép újra egymásra lelt, és visszaszerezték atyáik országát, de sajnos az átok már fejükre szállt. E nép nagyon tehetséges, de balsorsát mindig az okozza, hogy testvér – testvérnek farkasa lesz!

Es azért nevezik ezt az átkot turáni átoknak, mert az esküszegők Turán földjéről, ahol jólétben éltek, nem akartak visszatérni, hogy őseik esküjének eleget tegyenek.

   E csodálatos legenda hallatán diákunknak a lélegzete is elállt. Ismerte a székelyek Csaba legendáját, és a turáni átok többféle változatát is, de itt a Felvidéken, ilyen egységbe fonva, ezt a legendákat még soha sem hallotta. Egy pillanatra csend honolt a lassan koraesti homályba merülő lugasban, ahová az ifiasszony egy petróleumlámpát tett.  Az unoka is hallgatott egy ideig, de mikor a nagyapa meggyújtotta a pipáját, és békésen pöfékelt, elégedetlenül sürgetni kezdte: „Nagyapa, meséljen még, kérem!”

     „Jól van, kis unokám, még egyet elmesélek, ameddig apukád, és testvéreid hazatérnek az iskolából.”

 

A befejező rész következik.

Rovatok: 
Irodalom